A vágy, hogy felfedezzelek sokkal erősebb volt a logikus érveknél, hogy biztonságra és stabilitásra van szükségem. Amikor megjelentél mindent elvesztettem abból, ami emberré tett, csak a cél lebegett előttem: szeretni téged. Amikor megjelentél mindent elvesztettem abból, ami emberré tett és megnyertem minden képességet ahhoz, hogy veled újra embernek érezhessem magam.

            Olyan voltál akár az ősz. Megjelentél és én lehullattam magamról mindent, hogy ha majd melletted kitavaszodik, legyen mire visszanöveszteni azokat a tulajdonságaimat, amivel boldoggá tehetlek. Egy kicsit meghaltam, mint a természet. Csak Te dobogtál a szívemben, csak Te voltál vér az ereimben. Összeforrt veled a világ.

            Attól a perctől megszűntem én lenni, mintha a kábulattól nem emlékeznék rá, hogy valaha nélküled léteztem. Igen! Azt hiszem abban a percben születtem meg ténylegesen, de Te nem az anyám voltál, hanem a szülész orvos, aki először érintette meg bársonyos ujjaival az új életet.

            A puszta tudat, hogy létezel, elég volt ahhoz, hogy újra kitárja szárnyait a Nap és a melege magához szorítson egy viharos, szürke hétköznapon. Belegondoltál abba, hogy egy napon már csak egy emlék leszek majd az agyadban elraktározott milliónyi információ között? Sosem gondoltad volna, hogy atombombaként robbantják szilánkokra a közös életünket és mi, akár a halottak, már csak egymás emlékeiben fogunk élni. Egy leszek a kedvenc gyerekkori játékoddal, egy a boldog nyaralásokkal, ugyanolyan tárgyszerű leszek, mint az első elégtelened az iskolában. Vajon emlékszel még a szemem színére, amit oly sokszor néztél perceken keresztül és amiben megláttad új önnönmagad?

            Nem akarok úgy elmenni ebből a világból, hogy pár könnycseppet ejts csak értem. Minden sejtemmel tudni akarom, hogy velem együtt meghaltál Te is, hogy nem tudsz a lényem nélkül boldogulni a világban.

            Nem kellett volna másokra vesztegetnünk az időnket. Nem kellett volna töprengenünk azon, hogy megérdemeljük-e a boldogságot. El kellett volna hinnünk, hogy az élet a barátunk és nem az ellenségünk. Ezüsttálcán kínált minket minden jóval, de túl szemérmesek voltunk, hogy elfogadjuk, pedig egyszerűen csak oda kellett volna nyúlnunk, elvenni amit kívánunk és aztán hosszasan emészteni.

            Azt hiszem ez a földi játék túl rövid ahhoz, hogy bizonyosságokat keressünk azokra a balga kérdésekre, amivel önmagunkat próbáljuk megerősíteni abban, hogy egymásra vártunk. Azt hiszem ez a földi játék túl hosszú ahhoz, hogy a napokat számoljam addig még vissza nem kaplak.

            Most elindulok és megkeresem az utat feléd. Tudom, hogy arra van, amerre a legmagasabb hegyek törnek ki a földből, arra, amerre a legvérszomjasabb vadállatok ontják ki az arra járók vérét, de végigmegyek az úton, mert tudom, hogy mire odaérek, képes leszek elfogadni, értékelni, élni...

A minap, merő unalmamban, egy szabad negyed órában bepötyögtem google barátomnak az egyik ismert meleg társkereső oldal címét, gondoltam körülnézek mi hír a „piacon”. Az adatlapokat vizsgálgatva néhány apróság jutott az eszembe, melyet úgy gondoltam, megosztok kedves olvasóimmal, hátha valakit elgondolkodtat.

                        Nézzük először is az adatlapot, hiszen a kedves böngésző, társvadász ezt látja meg először. Az alap adatok mellett (felhasználói név, nem, kor stb) a következő adatokat is ki kell tölteni: magasság, testfelépítés, testszőrzet, képzettség, nyelvtudás, zene, alkohol fogyasztás, dohányzás. Nézzük ki mindenkinek válhatna hasznára ez az oldal a társukat aktívan keresők közül.

            1. Bármilyen multinacionális, zombi-gyártó cégnek.

Képzeljük csak el. Nem kell külön életrajzot kitölteni, nyomtatgatni stb. A tisztelt ügyvezető igazgató felmegy az említett oldalra és a képzettségnek valamint a nyelvtudásnak megfelelő emberek közül válogathat a cégéhez, akár olyat is aki nem dohányzik, nem alkoholizál.

            2. Közönségszervezőknek.

Kiválaszthatja azokat az embereket, akik pl csak a klasszikus zenét szeretik és meghívhatja őket a Zeneakadémia dísztermébe egy hangulatos zongora szonátára.

            3. Nyelviskolák.

Akik nem töltik ki a nyelvtudás mezőt, valószínűleg nem tudnak semmi féle idegen nyelven, ezért hát tanulókat toborozhat a jövő héten induló, beszédcentrikus francia kurzusára.

            4. Body centrumok.

A testalkat mezőben, ha nem az izmos meghatározás szerepel, sokkal inkább a kövér, petyhüdt, akkor itt az idő, hogy reklámozza alakformáló szolgáltatását a közeli MegszépítLak Body Center.

            A viccet félretéve kedves Hölgyeim és Uraim! Mindannyian egy darab hús vagyunk a társkereső piacon. Manapság nem a tapasztalat dönt a párválasztás kérdésében, hiszen sokkal könnyebb otthon az ágyban fekve, laptoppal az ölünkben megkeresni a fekete hajú, barna szemű, 30-as értelmiségit, aki legalább két nyelven beszél, dohányzik, viszont nem iszik, szereti a populáris zenét és jazzt, meghallgatja ezek mellett a klasszikust is, enyhén szőrös az átlagos teste és legalább 180 cm magas. Nincs más dolgunk, mint ezeket az adatokat begépelni a kereső megfelelő sorába és jó esetben máris kapunk legalább 5 fotót, amiből válogathatunk.

            No, kérem. Így állunk. Csakhogy én nem a 26785. számú azonosítóval rendelkező, búbosvöcsök jeligéjű profil vagyok, hanem egy érző ember. Ha szőrös is a testem, nem a szőrömmel fogom szeretni a páromat, hanem a szívemmel. Teljesen mindegy, hogy izmos vagyok-e és szép, ha egy pszichopata vagyok és az első randin kinyírom a jelöltet.

            A lényeg! Próbáljunk emberek maradni és ne csak árucikkek egy ilyen ocsmány húspiacon.

            A történet megírására a belső harcaim késztettek leginkább. Azt gondoltam, hogy ha megosztom lelkem legbensőbb titkait, kiírom magamból azokat a fájdalmakat, gyönyörűségeket, amiket akkor átéltem, talán meglelem a lelki üdvömet, vagy csak segítek másoknak is feldolgozni a múltat. Ahhoz, hogy megértsd a történetet, Kedves Olvasó, az elejéről kell elkezdenem, s nem csak úgy in medias res a közepébe vágva. Ahhoz, hogy tudd, mit miért csináltam, tisztában kell lenned a gyerekkorommal, a traumáimmal, a belsőmmel. Egy utazásra hívlak. Kicsit lehetsz lelki patológus. Nem a testemet kell felszakítanod ahhoz, hogy lásd a szerveimet, hanem a lelkem burkát kell átlépned, hogy megvilágosodjak előtted. Te. Igen, Te, aki most ott ülsz és olvasol, közben rágcsálsz valamit, vagy rágyújtasz egy cigarettára, nem fogod megérteni. Sajnálkozol, töprengsz rajta, hol elmosolyodsz, hol pedig a könnyeket morzsolgatod a szemed alatt, esetleg elmormolsz egy jajjszegénygyereket, de sosem fogod megérteni...

            1976. május 14. 0 óra 15 perc. Megszülettem. Írhatnám nagy körmondatokkal, hogy 9 hónapnyi kényelem és nyugalom után átléptem azt a küszöböt, ahol sosem lesz már olyan kényelem és nyugalom, mint ami eddig körülvett. Vagy írhatnám azt, hogy drága anyám, ezen a napon keserves kínok közepette egy kisváros szülészeti osztályán életet adott nekem. De nem írom. Egyszerűen csak megszülettem. Ugyanolyan egyszerűen, mint ahogy megfogantam, vagy ahogy az egész életemet éltem. Ekkor kezdődött annak a könyvnek az első sora, amiben a sorsom volt leírva. Az első mondat körülbelül ez lehetett: „S leejté őt a bába, gyenge teste esetlen hullá a földre...” Merthogy így történt. A nagy ijedtségen kívül semmi maradandó károsodás nem ért, mármint ami a külsőmet illeti. Nem lettem béna, merthogy nem így folytatódott az a bizonyos Nagykönyv.

            Hogy a történetet folytatni tudjam, be kell mutatnom a családomat, csak így fogjátok megérteni sorsom további alakulását. Édesanyámról nem sokat írok, hiszen rajta igazán nem múlott semmi. Csendes, szerény asszony lévén nem szólt bele tábornok apám nevelési elveibe, hiszen tudta, hogy kevés lenne az ő szava egy ilyen határozott, akaratos és önző katonáéval szemben. Érdekesnek találom, hogy ez a férfi - akiben ennyi év alatt szikráját sem találtam a szeretetnek – úgy érezte, hogy sokkal alkalmasabb a nevelésre, mint egy anya, akinek az ösztönei rengeteget segítenek ebben az embert próbáló és kétségkívül legnehezebb feladatnak a megoldásában. Úgy gondolta, hogy mivel fia született, egy férfi a legalkalmasabb a nevelésre, hiszen „Katona lesz ez, mint az apja.”, s mint ilyen, idejekorán meg kell kezdeni a felsegítését az ehhez vezető első lépcsőfokra. Kicsit úgy érzem magam, mintha a régi Spártában lennék, ahol evidens volt, hogy a fiúgyerekek katonák lesznek, hiszen ez az állam, a nép, a család és a hagyomány akarata. Az első pofonját akkor kapta meg, amikor életében először ő jött értem az óvodába. Én is ekkor kaptam az elsőt. Történetesen a tábornok úr a csoportszoba ajtaján belépve nem azt látta, hogy gyermeke háborúsdit játszik a többi gyerekkel, hanem a babházban ül Anikóval és buzgón öltözteti a hajasbabát. A történethez hozzátartozik zárójeles megjegyzésként, hogy ha működhetett volna a kommunikáció a két szülő között, édesapa hamarabb rájöhetett volna, hogy kisfiát a fiús dolgok egyáltalán nem érdeklik, hiszen anyuka ezt már a beiratkozás napjától pontosan tudta, más kérdés, hogy otthon nem merte vagy nem akarta tálalni ezt az édesapának. A csoportszobában még kedves volt, talán meg is dicsérte a baba ruháját, de amint kettesben maradtunk kitört a fortyogó vulkán. Ütött számolatlanul, nem nézve hogy hova, csak ütött, ahol éppen elérte a testemet, mellé pedig fennhangon üvöltötte: „Az én fiam nem fog többé babázni.” Valóban nem babáztam többé. Onnantól kezdve nem szerettem óvodába járni, s bevallom többet voltam otthon, mint ott, persze betegség miatt. Érdekes az emberi szervezet. Védekezik. Attól a naptól kezdve körülbelül havi 2-3 alkalommal voltam beteg. Hol mandulagyulladásom volt, hol megfáztam, hol minden különösebb ok nélkül belázasodtam. Az orvos végülis kitalálta, hogy az érzékeny immunrendszerem nem bírja még a közösséget és eltanácsolt az óvodától. Mielőtt az általános iskolába mentem volna, előzetesen egy kivizsgáláson kellett részt vennem, hogy biztosak lehessünk abban, hogy megerősödött annyira az immunrendszerem, hogy ne kapjak el minden lehetséges fertőzést az osztálytársaimtól. Ezer szerencse hogy minden rendben volt, mert később nagyon szerettem iskolába járni, sajnáltam volna, ha kimarad az életemből. Voltak barátaim, de köztük is a legjobb a már említett Anikó. Apám ezt sem nézte jó szemmel. Szerinte fiú és lány között nem létezik barátság és a nők csak egy dologra valóak, ezért Anikó nem jöhetett át hozzánk, csak az iskolában lehettünk együtt, ellenben Péter, bármikor jöhetett, amikor csak kedve tartotta, apám még hívta is. Péter eleven volt, nagyszájú és vad. Eleinte idegesített, de aztán 7.-8. osztályban vonzott mindez. Kezdtek megjelenni rajta az első szőrszálak, kezdett markánsabb, férfiasabb lenni. Sokszor elnéztem őt nyáron a strandon, amikor egy szál fürdőnadrágban állt előttem. Kívántam. Talán ez volt az első szexuális jellegű megmozdulás bennem. Természetesen sosem beszéltem neki erről, viszont amikor ő a lányokat mustrálta, akkor sem lelkendeztem, nem rejtettem véka alá, hogy nem érdekel a szex. Kevés olyan eset akadt, amikor nálunk teljesen üres volt a lakás, de arra a délutánra ez a bejegyzés áll a Nagykönyvben: „S ember nem találtatik a hajlékban, ahol a két férfiú délutáni sziesztára tér.” Anyám a nővérét látogatta meg a fővárosban, apám pedig vidéken volt munkaügyben, mindketten csak estére voltak várhatók. Péterrel rengeteget beszélgettünk, majd előkerültek apám NDK-s pornómagazinjai. Nézegettük a képeket, Péter a csajokról ábrándozott, én pedig a fiúkat néztem, persze titokban. Először csak néha kapott a nadrágjához, mintha viszketne neki, aztán már egész hosszan dörzsölgette, végül elővette hímtagját, maszturbálni kezdett. Az újság már nem érdekelt, csak az, amit Péter csinál és amitől egyszerre vert ki a víz és futott végig rajtam a hideg. A következő pillanatban már csak azt észleltem, hogy a kezemben van és Péter nagyot élvez, egyenesen a tenyerembe. Ekkor lépett be az ajtón apám. Nem tudom hogyan, de Péter szinte azonnal eltűnt, mintha szublimált volna a hirtelen sokk hatására. Ott álltam nedves kézzel, tele szégyennel gyilkos tekintetű apám előtt.

- Szóval ezt kell megélnem?! Erre kell hazajönnöm?! A fiam köcsögösködik. Ugye te akartad? Te vetted rá szegény gyereket erre az ocsmányságra?

Nem várta meg amég válaszolok, rugdosni kezdett. Talán a harmadik után már nem is éreztem a fájdalmat. Nem akartam menekülni, nem kiabáltam, nem sírtam, valami megszakadt bennem. A kórházi ágy mellett, ahol magamhoz tértem, anyám zokogott. Semmim nem fájt, az sem fájt, ami történt, egyedül az fájt, hogy így látom őt. Amikor a zárójelentést megkaptuk, megjelent mellettünk egy nő, aki beinvitált egy orvosi szobába, majd közölte, hogy ő a helyi gyámügyi előadó és el kell mesélnem, hogy hogyan történt a baleset. Baleset??

- Meséld el, kisfiam, hogy estél le a tetőről. Nem kell félned semmitől. – szólt anyám.

Leestem a tetőről? Hirtelen beugrott egy kép: apám térdel mellettem zokogva a padlásfeljáró előtt és miközben a fejemet simogatja, azt mondja: „Nem lesz semmi baj, kisfiam, mindjárt megjön a doktor bácsi.”

- Nem emlékszem semmire. – mondtam. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik a valóság és melyik a fikció. Hazaengedtek. Ezentúl azt a férfit láttam magam előtt, amelyik zokogott, simogatott és nyugtatott.

Miközben a kórházban voltam, otthon megbeszélték, hogy nem folytathatom a tanulmányaimat a helyi iskolában, helyette találtak nekem internátust 150 km-re a városunktól. Eleinte azt hittem belehalok, de a mai eszemmel tudom, hogy ez a legjobb dolog, ami akkor történhetett velem. Természetesen a szigorú rendtől, fegyelemtől, a rideg paptanároktól eleinte nagyon szenvedtem, de kénytelen voltam megszokni, más választásom nem volt. Az osztályfőnökünk, János atya volt a kedvenc tanárom, aki irodalmat és művészettörténetet tanított és annyira fiatal volt, hogy talán ezért is közelített hozzánk másképp, mint a többi tanár. Olyan átéléssel tudott írókról, költőkről, festőkről, letűnt korokról beszélni, hogy az ember maga elé tudta képzelni a poros padlásszobát, ahol a gyönyörű kép készült, vagy a csodálatos kastélyt, ahol a vers született. Hogy ne őrüljek meg a szürke katolikus falak között, segíteni kezdtem az alsóbb osztályokban. Szívesen korrepetáltam a kicsiket, vigyáztam rájuk, még a nevelő távol volt. János atya számára ezek az „önfeláldozó cselekedetek” példaértékűek voltak, s egy-egy simogatással, kedves szóval jutalmazta őket, melyek annyira idegenek és ismeretlenek voltak számomra. Egy délután, dolgom nem lévén a kertben ültem egy padon. Nem volt túl jó kedvem, hiányzott anyám és kezdtem besokallni ettől a sivárságtól. János atya mellém telepedett. Eleinte szótlanul ültünk egymás mellett, majd mélyen a szemébe néztem. Volt benne valami emberi, valami, ami távolra vitt az internátus falaitól, távol a gyerekkoromtól, valami megnyugtató csillogás, ami megértést, őszinteséget és szeretet sugárzott. Rámosolyogtam.

- Örülök, hogy én láthatom az első mosolyodat ezek között a falak között.

- Nem könnyű.

- Nekem sem, hidd el. Látsz, de nem látsz belém. Van bennünk valami közös. Mindketten idemenekültünk. Te az édesapád elől, én pedig a sorsom elől. Istenben találtam meg a megnyugvást.

- Én nem menekülök. Engem idehoztak, nem volt más választásom.

- Véletlenek nincsenek. Téged Isten küldött ide.

- Ne haragudjon tanár úr, de én nem hiszek ebben.

- Akkor miben hiszel?

- Semmiben.

- Akkor elveszett ember vagy. Minden embernek kapaszkodnia kell valamibe vagy valakibe. Van, aki önmagában hisz, van, aki másokban, van, aki Istenben, de muszáj megtalálnia azt, ami vagy aki életben tartja, aki nap, mint nap biztosítja arról, hogy érdemes volt felébrednie, hogy hasznos porszem ebben a végeláthatatlan univerzumban.

- A sorsban hiszek, a Nagykönyvben.

- Na, látod?! Mégis van valami.

Ettől kezdve mindennap szánt rám néhány percet. Volt, amikor az udvaron sétáltunk, volt, amikor magával vitt a városba és volt, amikor a szobájában fogadott. Elkezdtem hinni benne is. Már nem éreztem üresnek és szürkének az épületet, volt színe. Apámként szerettem és tiszteltem.

            Már kezdtek begyógyulni azok a sebek, amelyeket az igazi apám ejtett a lelkemen, amikor elérkezett a nyári szünidő. Az évzáró mise után még sétáltunk egy hatalmasat János atyával és ez ellátott annyi erővel, hogy újra szembesülni tudjak a múltammal. Amikor elbúcsúztunk azt mondta:

- Kisfiam! Ha valami rossz történik veled, mindig gondolj arra, hogy nem az a perc az utolsó és minden rossz után valami egészen jónak kell történnie. Ha bármi rossz történik veled, nálam mindig menedéket találsz.

Ahogy hazaértem megdöbbenve tapasztaltam, hogy idegennek érzem magam a saját otthonomban, apámat és anyámat pedig ugyanolyannak láttam, mint a zord paptanárokat az internátusba kerülésem napján, pedig próbáltak kedvesek lenni. Még apám is megerőltette magát és legszebb mosolyát küldte felém, de már nem tudtam hinni benne. Körülbelül a tízedik perc után bejelentettem, hogy meglátogatom a régi osztálytársaimat.

Legelőször természetesen Anikóhoz mentem, akit bármennyire is tiltottak tőlem, sosem tudtak teljesen elűzni mellőlem.

            Kicsit korábban értem haza a látogatásból, mint ahogy terveztem. Ahogy az ajtóhoz értem, beszédfoszlányok ütötték meg a fülemet.

- Értsd meg. Szeretem én a magam módján, de nem tudom elviselni, hogy ilyen. Nem tehetek róla.

- Lehetne rosszabb is. Nem gondolod? Hiszen egészséges.

- Ezt nevezed te egészségesnek? Egy torzszülött.

- Nem, nem az. Erről senki nem tehet.

Tehát így állunk. Az apám nem tud elviselni. A beszélgetés folytatásában kifejtette, hogy látni sem bír és nem hajlandó egy fedél alatt élni velem. Észrevétlenül összecsomagoltam a maradék cuccomat és útra keltem. Nem tudtam, hogy az internátusban mi fogad majd, de bíztam benne, hogy maradhatok. Emlékeztem, hogy egy pár növendék bent maradt a nyári szünetre, talán én is lakhatok ott.

- Szervusz, fiam. Isten hozott. – köszöntött János atya és megkönnyebbültem, amikor nem kérdezősködött. Megsimogatta a fejemet, rám mosolygott és távozott.

Hetek teltek el anélkül, hogy a szüleim kerestek volna. Egy este János atya kopogott be hozzám. Csendesen leült az ágyam mellé, vett egy nagy levegőt, megfogta a kezemet és így szólt:

- Kisfiam, nagyon erősnek kell lenned. Édesanyád visszaadta lelkét a teremtőnek. Ma reggel elhunyt.

Nem is értettem pontosan a szavait. Csendben feltápászkodtam és kábultan kirohantam az internátusból. Nem tudtam, hogy hova megyek, csak rohantam, rohantam előre, amég a lábaim bírták. Nem sírtam. Nem jöttek könnyek a szememből, csak valami számomra teljesen ismeretlen hangon nyöszörögtem. Berohantam a falu határában található erdőbe. A kísérteties sötétben minden fának láttam az arcát, kedvesen mosolyogtam rám, a bokrok pedig gúnyosan kacagtak. Megbotlottam. Odakúsztam a fa tövéhez és imádkozni próbáltam. Életemben először szólítottam Istent. Nem felelt. Nem is tudom miért hittem, hogy válaszolni fog. Nem is értettem az egyházat, a papokat, az internátust, hogy miért szólnak egy olyan lényhez, aki nem válaszol. Egy kemény fadarabot találtam, amivel végső elkeseredésemben nyiszálni kezdtem a csuklómat. Értékeltem az életemet. Végig gondoltam, hogy mi fontos számomra és arra a következtetésre jutottam, hogy már semmi. Az anyám volt fontos, de ő is cserbenhagyott. A kitartó nyiszatolásnak köszönhetően meleg vér csorgott a tenyerembe. Behunytam a szememet, próbáltam átaludni magamat a halálba.

- Kisfiam. – hallottam egy hangot valahonnan a távolból. Messziről, mintha egy templom visszhangjából érkezett volna felém. Kinyitottam a szememet. Minden fehér volt körülöttem. Nyugtáztam magam, hogy ez a mennyország és a teremtő szól hozzám éppen.

- Kisfiam. – hallottam újból a hangot. Kellemetlen csengése volt. Mintha az ördög szólt volna hozzám.

- Kisfiam, hogy tehettél ilyet? – Ismertem fel az apám hangját. Ránéztem. Ott ült a kórházi ágy mellett talpig feketében, összerogyva, mintha legalább tíz évet öregedett volna és a kezemet fogta. Elhúztam a kezemet. Döbbenten nézett rám.

- Mi a baj, kisfiam? Nem ismersz meg?

- De igen. Éppen ezért húztam el a kezem. Nézz magadba. Az életem során soha egyetlen jó szót, vagy bíztatást nem kaptam tőled. Mindig bántották, kitagadtál, undorodtál tőlem. Szerinted én tehetek erről? Szerinted jó nekem így? Hányszor kívántam, hogy csak egyetlen napig élj az én bőrömben, hogy megtudd mennyire utálom magam ezért, hogy téged is mennyire gyűlöllek, hogy csak egy buzit tudtál összehozni. Most azt kérnéd tőlem, hogy kezdjünk mindent elölről? Szerinted az olyan könnyű? Ennyi szenvedést egy csapásra elfelejteni? Hol voltál akkor, amikor mellettem kellett volna lenned? Hol voltál akkor, amikor egy apai jó szóra lett volna szükségem? Magunkra hagytál minket. Szerinted milyen családfő az, akitől rettegnünk kellett? Én ilyen vagyok, igen. De úgy gondolom, hogy kettőnk közül nem én vagyok a szörnyeteg.

Nem szólt semmit, nem üvöltött, nem ütött meg. Szép csendben felállt és elmenekült az igazság elől.

Sírva fakadtam. Most jött ki rajtam minden fájdalom, amit eddig könnyek nélkül cipeltem. János atya nyitott be és ült le mellém. Ismét nem kérdezett semmit, csak leült és mosolyogva nézett rám.

- Drága fiam! Mindent meg fogunk oldani és ígérem neked, hogy mostantól nem kell többé szenvedned. Mindent meg fogok tenni azért, hogy pótoljam azt, ami eddig hiányzott az életedből.

Egyszerre minden fájdalom eltűnt belőlem. Megszűnt a múltam és már csak a jövő iránti kíváncsiságom dolgozott az elmémben. Valahogy így hangozhatott ez a sor a Nagykönyvben:

„S szolgámat küldém hozzá, hogy beteljesítse akaratomat, hogy megmutassa néki hogyan kell élni.”

Amég nem sikerül új sztorit kreálnom (ami mellesleg folyamatban van), addig figyelmetekbe ajánlok egy meleg témájú filmet:

A fiúk nem sírnak

1999-ben bemutatott amerikai film. Brandon a film főhőse tulajdonképpen kétneműnek vallja magát. Biológiailag nő, viszont férfiként éli mindennapjait. Megismerkedik egy csapat fiatallal, akik maguk közé fogadják, elszállásolják, barátkoznak vele. Brandon szerelmes lesz a csapat egyik tagjába, aki történetesen lány és mit sem sejt arról, hogy Brandon maga is nő nemű. Amikor kiderül az igazság Brandont a banda tagjai megerőszakolják, majd barátnője szeme láttára (aki így is elfogadja és szereti) főbe lövik.

A film tökéletes példa a diszkriminációra, illetve arra, hogy hogyan lehet jóbarátból hirtelen ellenség. Egy csodálatos dráma, mindenkinek szeretettel ajánlom. A film egyébként Oscar - és Golden Globe-díjas.

Aki esetleg nem tudja beszerezni a filmet, írjon e-mailt és megoldjuk! Aki esetleg látta, írja le a véleményét a filmről, ha van kedve.

http://hu.wikipedia.org/wiki/A_fi%C3%BAk_nem_s%C3%ADrnak

http://port.hu/a_fiuk_nem_sirnak_boys_don_t_cry/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=11451

http://cspv.hu/cspv_film/_info.html?film_id=00147

Kedves Látogatók, kedves Olvasók!

Elérkeztünk az év legszebb ünnepéhez. Kinek vallási szempontból, kinek polgári szempontból fontos, mégis minden embert összeköt. Átgondoljuk emberi kapcsolatainkat, megbocsátóbbak vagyunk egymással szemben. Karácsonykor erőt veszünk magunkon és tudunk tízig számolni magunkban, hogy ne mondjunk olyat, amivel valakit megbánthatunk. Ha az év többi napján is ezt tennénk, talán kicsit könnyebb és boldogabb lenne az élet. Ez az ünnep önmagában is ajándék, eszmei értéke van az ajándékok hada nélkül is.

Kívánom minden kedves olvasómnak, hogy igazi ünnepe legyen, töltse kellemesen a karácsonyt szerettei körében és végül, de nem utolsó sorban, ebből a meghitt hangulatból, szeretetből, megértésből maradjon az év többi napjára is.

Áldott, békés ünnepeket mindenkinek!

Zsúfolásig tele volt a busz. Amikor egy-egy megállóban kinyílt az ajtó, úgy éreztem, hogy magával sodor a leszálló tömeg. Hiú remény volt azt hinnem, hogy ezután majd több helyen lesz, hiszen majdhogynem dupla annyian szálltak fel, mint le.

            Már-már a rosszullét környékezett a kialakult légszomj miatt. Nem vagyok klausztrofóbiás, de ez már túlzás volt. Hogy eltereljem a figyelmemet – lehetőségeimhez mérten – bámészkodni kezdtem. Mindig is szerettem emberek között lenni. Csodálatos érzés felfedezni, hogy nem egyedül vagyunk ezen a világon és, hogy megannyi színes csoda vesz körül minket. Hiába volt tömeg a buszon, nem tudtam volna rámutatni két olyan emberre, akik között hasonlóság lett volna. Nem tudnék még egy olyan helyet mondani, ahol ennyire vegyes korosztály gyűlik össze. Itt volt a pár hónapos csecsemőtől az aggastyánig mindenki és látszólagos békességben megfértek egymás mellett. Az arckifejezések is teljesen különbözőek voltak. Egy fiatalabb – talán a húszas éveinek végén járó – hölgy ábrándos tekintettel nézett ki a homályos ablakon. Amott az az idős néni megmagyarázhatatlan bölcsességgel a szemében pillantott körbe a tömegen, egy csecsemő pedig semmibe vesző tekintettel bámult át a fejem felett. Most az idős néni és a csecsemő arcát hasonlítottam össze magamban. Egy kisemberét, akinek tiszta kis lelke nem retten meg a zord világtól. Naiv bizalommal néz az emberek szemébe és nem hiszi róluk, hogy gonoszság bujkálhat a lelkükben. A néni pedig, nos a néni, egy teljesen más világ. Szemében a megélt, átélt, esetlen túlélt tapasztalatok bölcsessége csillog. Szeme sarkának mély barázdáiban a nyomor, a fájdalom, a sors kegyetlen csapásainak szarkasztikus vigyora ül. Ő már senkiről nem feltételez semmit. Elfogad mindent és beletörődik. Ugyan mit számít a gonoszság az emberek lelkében a háborúk borzalmaihoz képest? Mit számít a másság, a prostitúció vagy a származás a kegyetlen, vérengző mészárlásokhoz képest? A csecsemő számára még újdonság a nap szikrázó fénye, neki még „alanyi jogon jár”. A néni számára már ajándék minden pillanat, amikor a nap lágyan megcirógatja megfáradt arcát. A kisbaba a hűvös szellő borzongató érintésétől reszket, az idős hölgy valahonnan legbelülről, egészen a csontjai mélyéről érkező feszültségtől.

            A busz ismét megáll. A néni leszáll és olyan ismeretlenül, ahogy megpillantottam, ugyanolyan idegenül távozik. Ahogy követem apró, bizonytalan lépteit amíg el nem tűnik a forgalom sűrű mocskában, a kipufogó gázok sűrű függönye mögé, érzékelem a különbséget. Már nem idegen többé. Összeköt minket egy fojtogató utazás élménye és a köré szőtt gondolataim.

            Egy párocskát pillantok meg, két szelíd tekintetű fiatalt. A csecsemőt nézik, s olykor-olykor egymásra pillantanak ugyanolyan őszinte mosollyal, mint amilyennel a kisded tekint rájuk. Valahonnan a testük legmélyéről megszólal az ősi termékenységi ösztön buja, búgó hangja. Érzem ahogy a gondolataik pattogó szikrái eggyé forrnak és ugyanazt gondolják a jövőről. Tervezgetnek, ábrándoznak, minduntalan visszakalandozva arra a csöppnyi kis teremtésre, aki ott nézelődik édesanyja biztonságot nyújtó ölelésében és aki valakinek eldöntötte a jövőjét.

            A következő megállóban leszáll a jövő nemzedékének egy falatkája és – mivel talán még nem halt ki az emberség – a fiatal párocska segít letenni a babakocsit a zsúfolt buszról. Mire visszaszállnak, már egy srác ül a helyükön. Kapzsi patkányként használta ki az alkalmat, amég a fiatalok nem figyeltek és bekebelezte az egyetlen szabad üléspárt. Egészen furcsán fest. Szög egyenes haja eltakarja fél arcát. Olyan érzésem van, mintha egy ifjú kalózt látnék magam előtt ülni, igaz a kalózok a pipájukat rágták, ez a fiú pedig rágózik. Hangos csámcsogások kíséretében hatalmasra tátja a száját, ezáltal látni engedi a rózsaszín gumidarabot és szinte érzem a saját számban az ízét. Édes eper ízéhez egy csipetnyi nikotin keveredik, ami fenekestől felforgatja a gyomromat és émelyegni kezdek. Akaratlanul is megindul a nyálelválasztásom. Most veszem észre, hogy a fiú tele van piercingekkel. Elképzelem, ahogy kilyukasztották a szemöldökét, az orrát, a szája szélét és a nyelvét. Szinte a saját testemen érzem a fájdalmát. Unottan bambul a világba. Talán nem is ebbe, sőt biztosan az önmaga által megteremtett valóságban él, ahol talán olyan cifra külsejűek az emberek, mint ő maga. Felmerül bennem a kérdés, hogy ez a tejfeles szájú ifjú ismeri-e önmagát. Van-e célja, vannak-e álmai? Tisztában van-e azzal, hogy mik az értékei ennek az önmagát felfaló, mohó világnak? Hirtelen egy kaméleon képe ugrik be. Minden helyzetben más a színe. Amikor védekezik, eltorzul. Ugyanúgy torzul el, mint ahogy ez a fiú. Ő is védekezik. Védekezik azzal, hogy harcol az általánosan elfogadott szabályok ellen. Védekezik azzal, hogy – talán – senkinek nem mutatja meg az igazi arcát. Most újra a piercinget nézem. Fájt neki, de lehet, hogy nem a testének okozta vele a legnagyobb fájdalmat, hanem a lelkének. Fájt neki, hogy fel kell adnia önmagát, hogy másoknak megfelelhessen. Fájt neki, hogy el kellett torzítania babaarcát, hogy kelendőbb legyen. Már nem volt furcsa madár számomra. Beleláttam a lapjaiba és már tudtam, hogy nem ellenünk, hanem önmagáért ilyen cifra.

            A következő pillanatban hatalmas rázkódásra eszméltem, majd hirtelen csönd és sötétség. Súlyt éreztem magamon és olyan volt, mintha feküdtem volna. Megpróbáltam kinyitni a szememet. Felfordult a világ. Ami eddig megszokott volt, az most átváltozott. Mosolyogtam, amikor felismertem, hogy hanyatt fekve utazom és a busz nem a kerekein, hanem az ablakain gördül, az emberek pedig nem egymás előtt vagy mögött, hanem egymáson ülnek. Iszonyatosan fájt a lábam és egy nagydarab pasas pont azon ült. „Kérem, legyen szíves leszállni rólam!” – adta ki a parancsot az agyam a számnak, az viszont nem engedelmeskedett. Nem nyílt ki, nem adott hangot és nem formált szavakat. Valami forró csorgott végig a fejemen, de a kezem nem engedelmeskedett, nem nyúlt oda és nem tárta a szemem elé, hogy megvizsgálhassam mi az. Hatalmas fájdalom dübörgött végig a gerincemen, mint egy megvadult ménes. Nem mozdult semmim. Érzékeltem a zajokat. Halk nyögdécselés, sírás, kiabálás, sikoltás, fájdalmas hörgés, mint egy kortárs hangversenyen, ahol nem lehet pontosan kivenni a zene mondanivalóját, csak összefüggéstelen rezgések érkeznek a zenekar felől. „Fázom!” – közölte a bőröm az agyammal. Próbáltam körbenézni. A piercinges fiú nem messze feküdt tőlem. A rágógumi a szája mellett a földön vörös vérben ázott. Nem mozdult. Most láttam csak igazán az arcát, ahogy a haja elsimult az arcából. Szép volt. Valóban szép arcú fiú volt. „Volt!” – hasított belém a felismerés. De hiszen mi karamboloztunk, az a fiú meghalt és én is haldoklom. „Valaki, kérem szépen, valaki hívjon segítséget!” – most már úrrá lett rajtam a pánik. Téved, ha valaki azt gondolja, hogy a haldoklónak a halála előtt még lepereg élete filmje. Nekem nem pörgött le. Viszont újra gondoltam az idős nénire, a csecsemőre, arra a lányra, aki kétségbeesetten futott a busz után, végül lekéste. Szerencsések, ők túlélték. Lehet, hogy a roncsban is vannak még túlélők. A párocska, akik elől a rágós fiú elvette a helyet, ott feküdtek közvetlenül a srác mellett. A lány zavaros tekintettel nézett körül valami támpontot keresve magának, latolgatva a túlélés esélyeit, a fiú pedig ájultan hevert mellette, de nem halt meg, még mozgott a mellkasa. Veszettül fáztam. Lehet, hogy a közelgő halál szelét éreztem és nem is a hideg szellőt? A távolból szirénák sírását hallottam. „Megmenekültem!” – villan át az agyamon. „Már csak egy kicsit kell kibírnod!” – bíztattam magam. Még hallottam, ahogy a tűzoltók kopácsolnak, próbálták feltárni a busz ajtaját. Száraz volt az ajkam és talán el is haraptam picikét. Sós volt a vérem. Láttam, ahogy a kövér pacákot leemelik rólam, de nem éreztem magam könnyebben. Megragadták a lábamat, de nem éreztem azt sem, csak láttam, ahogy a tűzoltó, bíztató tekintettel kiemel a roncsból. A hordágyra tettek. Akkor már nem fájt semmim. Eufórikus boldogság járta át a testem. Sötét volt, nem láttam semmit, de csodálatosan éreztem magam. Már nem féltem, minden olyan biztonságosnak tűnt. A nagy feketeség szinte pillanatok alatt vált éles fénnyé és én úgy éreztem magam, mint aki újjá született. Megérkeztem.

                     Soha nem panaszkodtam a családomra. Tulajdonképpen egészen meg vagyok elégedve velük. Szüleim mindig mindent megtettek azért, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt a testvéremmel. Ugyanúgy kétfelé osztották a szeretetüket, ahogyan a csokit is mindig kétfelé kellett osztani. Nem éltünk valami nagy gazdagságban, de érzelmileg mindannyian gazdagok voltunk. Tudtunk örülni az apró dolgoknak is.

                  Tesómmal mindig jó volt a kapcsolatunk, különösen jó. Manapság az a megszokott, hogy a fiútestvérek rivalizálnak és verekednek. Mi sosem verekedtünk. Mindig felnéztem a bátyámra, erre a nagy gyerekre. Nem vagyunk ikrek, de a megszólalásig hasonlítunk egymásra. Én egy fél fejjel vagyok alacsonyabb nála, de ugyanolyan göndör barna hajam és mélykék szemem van, mint neki. Peti talán kicsit mackósabb, mint én. Szeretem, amikor a két nagy lapát kezével megölelget. Amikor iskolába jártunk, mindig megvédett mindentől és mindenkitől. Mindig én voltam a gyengébb, törékenyebb, a női lélek. Rajongtam érte. Ő volt az én kis Rómeóm. Sülve-főve együtt voltunk, nehéz is lett volna elszakadni egymástól. Emlékszem, egyszer egy két hetes nyári táborba írattak be minket a szüleink. Nagyon örültünk, hogy kiszabadulhatunk a szülők mindenhova ellátó, óvó szemei elől. Hetekkel előtte elterveztük a részletes programok. Egy nappal az indulás előtt Peti belázasodott. Egész éjszaka az ágya mellett virrasztottam és szurkoltam, hogy másnapra meggyógyuljon. Hiába. Peti másnap is lázas és gyenge volt. Könyörögtem, hisztériáztam, fenyegetőztem, mindhiába. Egyedül kellett elmennem a táborba, ahol 4 napig folyamatosan kerestem a megoldást, hogy hogyan mehetnék haza. A 3. nap estéjén egy fiú elmesélte, hogy amikor nem akart iskolába menni, krétát evett és attól belázasodott. Hát addig kutakodtam éjszaka a táborban, még nem találtam egy darab krétát. Másnapra valóban belázasodtam, csapnivalóan éreztem magam. A táborvezető nagy sajnálkozások közepette értesítette a szüleimet. Nem is értettem miért sajnálkozik annyira, hiszen nekem ez jó. Hazamehetek végre az én bátyuskámhoz.

            Aggódva lépett édesanyám a táborba és úgy szorított magához, mint ha legalább halálos beteg lennék. Alig vártam, hogy hazaérjünk és Peti magához szorítson. Beléptünk a lakásba és rohantam a szobánkba. Én kis hülye azt hittem, hogy a tesóm még mindig lázasan fekszik az ágyába, vagy gyászolja, hogy én nem vagyok mellette. Hát nem volt a szobában. Ordítva rohantam a nappaliba.

- Hol van Peti? – visítottam.

- A pályán van. Mióta meggyógyult, alig volt itthon.

Bezárkóztam a szobámba és telesírtam a párnámat. Szinte fizikai fájdalmat éreztem nélküle. Már egészen sötét volt, amikor megjött. Szinte repültem elé, és ő is nagyon örült nekem.

- Annyi mesélni valóm van. – súgtam neki.

- Nekem is. – válaszolta sugárzó arccal és én akkor még nem értettem, hogy miért csillognak úgy a szemei. Hát elmesélte. Amég én a táborban szenvedtem, felszedett egy lányt. Először csak szikrát nem kaptam, utána már levegőt sem sokat. Meg akartam ütni, de ehelyett kirúgtam a szobánkból. Újra magamra zártam az ajtót és újra telebőgtem a párnámat. Szegény, egész éjjel a kényelmetlen kanapén aludt a nappaliban. Amikor reggel gyűrött képpel rám nézett, megsajnáltam, de próbáltam nem mutatni. Napokig nem szóltam hozzá. Egészen addig, még azt nem mondta, hogy annak a kapcsolatnak befellegzett. Onnantól újra a régi volt mindent.

            Furcsa volt a kamaszkorunk is. Első spontán magömlése éppen az oldalamat találta el éjjel. Arra ébredtem, hogy valami nedves az oldalamon. Odanyúltam és valami nyúlós, nyálkás izé ragadt a kezemhez. Először azt hittem, hogy az UFO-k kísérleteztek velem álmomban. Pár nappal később derült csak ki az igazság, amikor az osztályfőnöki órára a doktor néni jött be elmesélni, hogy mi játszódik most le  a szervezetünkben. Nem undorodtam akkor sem, sőt büszke voltam rá, hogy én vettem el a szüzességét. Mert akkor azt hittem, hogy ahhoz elég annyi, hogy spontán oldalba lő.

 Nekem nem volt spontán magömlésem, ugyanis megelőztem a problémát. Aznap a testnevelés az utolsó óra volt, tehát nem jött utánunk osztály. A srácok egész nap fel voltak dobódva valamitől és én nem értettem a dolgot. Óra után az öltözőbe kiderült, hogy az egyik szex lapot hozott magával és kollektívan fogjuk böngészgetni, amég ki nem söpörnek minket az öltözőből. – Remek program. – gondoltam nem túl lelkesen. Mit tudtam én akkor még erről?! Semmit. A képek nem hoztak különösebben lázba, sőt undorítónak tartottam az egészet. - De hiszen az a bácsi nem hasonlít a tesómra. Fúj. – húztam a számat.

- Nézd mit csinál! – kiáltott az egyik srác a képre mutatva. – Azt hogy kell?

- Várj, megmutatom. – szólt a másik, azzal előkapta félig merev hímtagját és megmutatta hogyan kell maszturbálni. Ez volt az a pont, amikor az én picikém is megkeményedett. Néztem, ahogy a fiú játszott a sajátjával és én is ki akartam próbálni, de túl gátlásos voltam, hát maradt a jó meleg fürdőszoba erre a célra. Fura érzés volt. Mintha minden egyes kis sejtem örömtáncot járna. Akartam ezt az érzést minden nap. Tettem is érte. Azt hittem ennél jobb érzés nincs a világon. Elég hamar rájöttem, hogy mégis van. Aznap este is a szokásos „rutinfeladatomat” végeztem lefekvés előtt, amikor rám nyitott a tesóm. Elkerekedtek a szemei.

- Hát te meg mit csinálsz? – kérdezte döbbent arccal.

Nem tudtam szólni a döbbenettől és a szégyentől, viszont kicsikém nem lankadt le, sőt egyre jobban meredezett. Izgatott, hogy valaki lát, miközben ezt csinálom. Tesóm sem mozdult, de láttam megenyhülni a tekintetét. Bezárta maga mögött a fürdő ajtót és leült a kád szélére.

- Folytasd! – súgta, miközben egy percre sem vette le a szemét a kicsikémről. Engedelmeskedtem! Közben az övé is előkerült és együtt csináltuk. Hatalmasabb volt a csúcs, mint bármikor is azelőtt.

Természetesen viselkedtünk ezután is, de esténként szigorúan együtt csináltuk. Már nem kellett a fürdőszobába bújni.

Egyik hétvégén anyuék elutaztak lazítani egy kicsit. A nyakunkba akarták varrni a nagyit, de sikerült meggyőzni őket, hogy két 8. osztályos nagyfiú már el tudja látni magát két napig és ha bármi baj van, átmegyünk a szomszédba segítséget kérni és telefonon is el tudnak érni minket, így sikerült kieszközölni, hogy ne legyen szigorú felügyeletünk. Miénk volt a világ! Két teljes nap szülők nélkül, amikor azt csinálunk, amit akarunk. Peti délután megkereste apu pornó videóit és az esti programhoz azt használtuk, vagyis csak használta. Engem különösebben nem érdekelt, hogy mi folyik a TV-ben, őt figyeltem. Néztem, ahogy egyre szaporábban véve a levegőt, a csúcs felé közeledik. Meg akartam érinteni, én akartam neki örömöt szerezni. Vágytam rá. Nem tudtam, hogy nem szabad, de valami belülről azt súgta, hogy nem kellene. Nem tudtam mi tévő legyek, nem tudtam hogyan reagálna. Végülis nem mertem megtenni. Amikor leoltottuk a lámpát lefekvés előtt, beszélgetni kezdtünk. Elmesélte, hogy mennyire kíváncsi arra, hogy milyen lehet, ha más csinálja, vagy milyen lehet az, amit a TV-ben láttunk.

- Próbáljuk ki! – ajánlottam nagy büszkén, mintha én lennék a felmentő sereg.

- Hülye vagy! Te a tesóm vagy, különben is fiú vagy!

- És aztán? Nem árullak el anyáéknak! – válaszoltam, mintha csak ezen múlt volna a dolog.

És lássatok csodát, ezen múlt. Belement. A gyakorlatlanok ügyetlenségével órákig kényeztettük egymást mindenféle módon. Csodálatos érzés volt. Úgy éreztem, hogy eggyé válok a példaképemmel.

Ezután minden megváltozott. Távolságtartóbb lett velem, többet ment el nélkülem otthonról. Eleinte azt hittem, belepusztulok, de aztán megszoktam. A középiskolai évek alatt nem is nagyon volt időnk egymásra. Rengeteget tanultunk. Ő ügyvéd akart lenni, én pedig régész. Két különböző iskolába jártunk. Mintha csak a sors akart volna felkészíteni minket az „elszakadásra”. Ma már mindketten házasok vagyunk és Peti gyönyörűséges kislányának mi vagyunk a keresztszülei.  A kapcsolatunk újra a régi. Rengeteget beszélgetünk, néha eljárunk kettesben horgászni, közben megpróbáljuk megváltani a világot. Arról, ami azon a hétvégén történt soha nem beszélünk, mintha valami bűnös titok lenne. Nem vagy meleg, de néha elképzelem, ahogy belép a szobámba és felelevenítjük azt a bizonyos hétvégét.

A reggeli ébredés nagyon nehezére esett. A fejében, mintha egy hatalmas gép zakatolna, a gyomra pedig háborgott. Hunyorogva nézett az órájára és időbe telt neki, mire kibogozta, hogy tulajdonképpen mennyi is az idő. A tegnap esti party a szokásosnál durvábbra sikeredett. Rengeteg piát elfogyasztott a 6 tagú baráti társaság. Miki és barátai még az általános iskolában kötöttek életre szóló barátságot. Együtt csináltak mindent. Fociztak, meccset néztek, később bulizni, csajozni jártak. A 6 nőtlen bika minden hétvégén megadta a módját a szórakozásnak. A forgatókönyv mindig ugyanaz volt: gyülekező, bátorító vodka, kis tánc, a hely legdekoratívabb nőinek felszedése, kis édelgés, nagy numera és hajnalig ivás. Már hírük volt azon a bizonyos városi szórakozóhelyen. A 6 trendi fiú előtt sorakoztak a nők és ha éppen valaki azon a hétvégén horogra akadt - bár tudta, hogy csak egy fél éjszakára szól a kitüntetett figyelem - a party királynőjének érezhette magát. Miki fiatal volt és jóképű. Átlagos magasságú, deltás szépfiú. Fekete szemei mélyen ültek karakteres arcában és tüsi haja mindig a legújabb divat szerint volt elrendezve. Büszke volt kisportolt testalkatára, éppen ezért igyekezett úgy öltözni, hogy a hozzásimuló ruha a legtöbbet tudja megmutatni. Kerek fenekét igyekezett láthatóvá tenni a különböző feszülős farmerekben és persze elől sem kellett kitömni. A 28. születésnapja előtt egy héttel, most úgy érezte magát, mint ha legalább 70 éves lenne. Bár hozzá volt szokva az alkoholhoz, mégis sikerült annyit innia előző este, hogy másnap is alaposan megérezhesse a hatását.

Barátai már tervezték az év legnagyobb party-ját. Mikit születésnapán egy hatalmas bulival és azon belül egy különleges meglepetéssel akarták köszönteni.

- De mivel lepjük meg? - kérdezte Tibi hétfő este. - Már csak 5 napunk van és még mindig csak a buli van leszervezve.

- Hívjunk neki go-go girlöket. - dobta be az ötletet Gabi.

- Az volt a 23. születésnapján.

- Fizessük be egy alapos kényeztető hétvégére. Tudjátok? Ahol mindenét kényeztetik.

- Az a 19. születésnapján volt. Valami eredetibb kell.

- Megvan.

Mind a 4 fiú odakapta a tekintetét a felvillanyozott Tomira. Tudták, hogy ő csak akkor szólal meg, ha biztos a dolgában és olyat mond, amivel mindenkit lesöpör.

- Na mi az?

- Ezt nem fogom elmondani. - vigyorgott sokat mondóan. - Bízzátok rám nyugodtan, majd én elintézem. Szombaton éjfélkor, a buli kellős közepén érkezik a meglepetés.

Mindenki megbízott Tomiban és megnyugodtak, hogy minden el van rendezve a születésnapi banzájhoz. Már csak apróbb simítások voltak hátra. Mindenki izgatottan várta a szombatot.

- Áruld már el mi lesz a meglepetés. - kérlelte Gabi kíváncsian Tomit.

- Nem, barátom. Ez legyen mindenkinek meglepetés. Nagyot fog durranni, nekem elhiheted.

A hét folyamán többen próbálták kideríteni a titkot, de Tomi hajthatatlan volt. Elérkezett a nagy nap. A fiúk minden órában meglepték valamivel Mikit. Este 7-kor Tomi begördült kocsijával Miki háza elé és felvette a fiút.

- Hova megyünk ma?

- Bulizni, mint minden szombaton.

Az úton a megszokott témákról beszélgettek, Tomi pedig már égett az izgalomtól, hogy hogy fog tetszeni barátjának a meglepetés. Amikor megérkeztek a szórakozóhely elé, Miki aggódva tekintett körbe.

- Hol a fenébe vannak a többiek?

- Mit tudom én. Menjünk be, aztán majd megtalálnak minket.

Amikor beléptek, a nem éppen kis társaság egyszerre kiáltotta: "Boldog születésnapot, Miki!" Igazi meglepetés volt, a srác nem számított ekkora felhajtásra. Természetesen előkerült a banda további 4 tagja is, akik egyenként ráztak kezet az ünnepelttel. Tomi szinte óránként hagyta el a helyiséget fülén a telefonjával. Idegesen ment ki, diadalittasan jött vissza. Mindenki kíváncsi volt már a nagy Tomi, nagy meglepetésére. Tomi nem csak a nagy ötletei miatt volt a Nagy Tomi. Egyszer egy gruppen party-n vettek részt, ahol a társaság döbbenettel vette tudomásul, hogy Tominak van a társaságból a legnagyobb férfiassága. Tibi ezt jobban el tudta volna mesélni, ugyanis a gruppen közepén egymásra találtak Tomival. Senkit nem zavart a dolog, sőt volt akit izgatott is. Egy sör mellett, Tomi lakásán megbeszélték a részleteket, alaposan kivesézték, ki, kivel, mit csinált. Az emlékek hatására Tomi maga mellé invitálta Tibit, akivel aztán a sör hatására egymásnak estek. A fiúk egy darabig fintorogtak, aztán az ital hatására feloldódtak a gátlások, ők is símogatták a keménységet a nadrágjukban, kivéve Mikit. Rá semmilyen hatással nem volt a látvány. Nem fintorgott, de különösebben nem is izgatta. Előítéletei nem voltak, mindkét srácot biszexnek fogadta el.

Éjfélkor a hangszórókból baljós harangszó csendült fel, s ezzel egyidőben megszűntek a teremben a fények. Miki érezte, hogy két erős kar ragadja meg. Próbált kiszabadulni, de az izmai most cserben hagyták. A két "támadó" erősebbnek bizonyult. Érezte, ahogy bekötik a szemét és hallotta egy autó zúgását is. Fülelt, hátha hall emberi hangokat is és rájön, hogy kik tréfálták meg. Noha a történet hiteles volt, tudta, hogy ez a születésnapi meglepetés része.

- Srácok, hova megyünk? - kérdezte vidáman a hátsó ülésről, válasz azonban nem érkezett. Kis idő múlva megálltak egy csendes helyen. A szél süvítéséből, a fák neszéből a fiú egy erdőre tippelt. Gyalogoltak egy keveset, majd egy visszhangos helyiségbe ültették le. Kezét és lábát a székhez kötözték, nem tudott mozdulni, csak várta, hogy mi következik ezután. Várta, hogy a haverok felröhögnek és amikor leveszik a szeméről a kötést, egy meztelen bombázó áll majd előtte.

Érezte, ahogy valaki hozzásimul, csókolgatni kezdi a nyakát, a száját, közben a keze lefelé kalandozik. A következő pillanatban hallotta a sliccének hangját, majd érezte, hogy a nadrágját próbálja valaki lehúzni. Készségesen megemelte a fenekét, hogy minél előbb a tettek mezejére léphessen az idegen. Kis idő múlva olyan orgazmusban volt része, mint még soha. Nem tudta, hogy ki az ismeretlen, de érezte, hogy hatalmas gyakorlata van az orális kényeztetés terén. Bár eddig úgy gondolta, hogy minden nőt csak egy éjszakára akar megkapni, most azt mondta magában, hogy szívesen találkozna újra az idegennel.

A móka véget ért. Kioldozták és újra a kocsiban találta magát.

- Srácok, ez remek volt. Szívesen megismerkednék a csajjal. Tud valamit, amit más nem. - mondta a kocsiban ülőknek, de válasz ezúttal sem érkezett.

Visszaértek a bérelt szórakozóhelyre, ahol ismét megszűnt a világítás, hogy észrevétlenül a helyére tudják ültetni a fiút. Amikor kellő távolságra kerültek tőle és nem fenyegette őket a lebukás veszélye, újra kigyúltak a fények és Mikit körbeülték a barátai.

- Fantasztikus volt, srácok. Igazán köszönöm. Csodás ajándék volt, őszinték örülök neki.

- Tomi intézte. Tulajdonképpen mi nem tudjuk, hogy mi történt veled.

- Hát... - mutatta meg a barátainak. - Szívesen megismerném a csajt.

A srácok vészjóslóan egymásra néztek.

- És hol van Tomi? Szeretném megköszönni neki ezt a hatalmas élményt?

- Nem tudjuk. Ő nem jött vissza veled.

Miki felállt és kifelé indult a helységből. Amint kilépett az ajtón, meglátta a háttal álló Tomit két hatalmas darab férfi társaságában. Először azt gondolta, hogy odalopózik hozzá és megijeszti, de ekkor egy szövegfoszlány megütötte a fülét.

- Élete legnagyobb élménye volt szerintem, de nekem is. Végre megkaptam. Mióta ismerem, csak erre vágyom. Köszönöm a segítséget srácok.

Az egyik fiú megpillantotta Mikit és szemével intett Tominak, aki amint megfordult szinte lebénult a meglepetéstől és a döbbenettől. Mire megszólalhatott volna, Miki már nem volt ott. Örökre eltűnt a banda életéből.

- Gyönyörű, mégegy mosolygósat és mára végeztünk! - mondta Szilárd a munka hevétől túlfűtötten. Imádta a szakmáját. Ahogy belépett a modell a stúdióba, csapzottan, egyszerű halandóként és ahogy fergeteges sminket és frizurát csináltak neki, mellyel teljesen átváltoztatták, majd a kamera előtt megelevenedtek az arcának apró barázdái, a mosolyok végtelen variációi, a fiú mindig a fellegekben érezte magát. Úgy gondolta, hogy Isten is fotósnak teremtette. A stúdió csodálatos légköre teljesen a bűvkörébe vonta és olyan erős karokkal ragadta magához, mintha soha nem akarná elengedni. Volt olyan nap,amikor éjjel 11-kor még bent volt és kattogtatott. Szilárd egy jópofa macho. Alacsony, vékony alkatával és csillogó zöld szemével, no és persze a dumájával vette le a nőket a lábukról. Ahogy barna hajába beletúrt, szinte érezte megdobbanni a női szíveket maga körül. Mára már csak ennyi jutott neki. Nórival öt éve esküdtek örök hűséget egymásnak és macho természet ide vagy oda, Szilárd komolyan gondolta az esküjét. Szeretett flörtölgetni, imádta, ahogy elrabolja a női szíveket, de hűséges maradt. Tudta, hogy hol a határ. Felesége az első perctől kezdve tudta, hogy Szilárd igazi nagy szerelme a fotózás. Tudta, hogy a munkájával együtt járnak az akt fotók, a női modellek, a késői hazatérések és el kellett döntenie, hogy ezzel együtt is akarja-e a férjét. Akarta! El is fogadta és sosem volt egyetlen rossz szava sem. Nem volt féltékeny a modellekre sem. Pár alkalommal el is látogatott egy-egy fotózásra, belepillanthatott az akt fotók készítésébe is és örömmel nyugtázta, hogy Szilárdnak ez csak munka. Szinte nem is látta a modellben a nőt, csak egy nyersanyagot, amiből ő varázsolja elő a csodát.

- Rendben van, köszönöm. Szép munka volt! - mondta Gergőnek. Nem voltak számára idegenek a férfi modellek sem. Neki mindegy volt, csak kiélhesse kreativitását és éles rálátását.

- Én is köszönöm. Mikor lesznek készen a képek? Szeretném majd átnézni őket, mielőtt az ügynökséghez kerülnének. - Gergőnek ez a sorozat hozta helyre az anyagi helyzetét. Egy vezető optikai cég szemüvegeit kellett reklámoznia nem kis pénzért. A modell szakmát sohasem tanulta. A főiskolához viszont kellett neki a pénz, így küldte el képeit egy modellügynökséghez, remélve, hogy könnyen megszerezheti az iskolához, illetve a saját albérletéhez szükséges pénzt. Tanulmányai végéhez közeledve egyre több munkát kapott, egyre keresettebb lett, ezért úgy döntött, hogy amég csak lehet megmarad ennél a foglalkozásnál, a modellek úgyis hamar kiöregednek és aztán majd még lesz ideje a saját szakmájában is elhelyezkedni.

- Már meg is nézheted a gépen a nyers változatot. A kidolgozáshoz szükségem van pár napra, de a határidőt természetesen betartom.

- Nagyszerű. Akkor lássuk mit alkottál!

El volt bűvölve. Sokszor látta már magát divatlapokban, reklámokban, de amit Szilárd művelt vele, az új volt számára. A fiú ösztönös érzékkel világított rá a legelőnyösebb vonalaira, a legjobb beállításokra.

- Ez egy csoda. Hidd el, az elmúlt jó pár év alatt rengeteg fotóssal dolgoztam. Olyanokkal is, akiket a szakma a legjobbak között tart számon, de mindig hiányérzetem volt. Most nincs. Gratulálok. Nagyon tehetséges vagy.

- Jó alapanyagból könnyű dolgozni. - szokta mondani azoknak a lányoknak is, akik dícsérik. Értett az emberek nyelvén. Talán nem is volt ellensége. A vízöntő jegyében született, s mint ilyen, higgadt és barátságos volt. Mindig mérlegelt mielőtt valamit mondott, vagy tett volna. Őszintént mondta, amit mondott. Gergő valóban jó alapanyag volt, nem véletlenül volt ennyire keresett. Magas, nem túl izmos srác volt, de látszott rajta, hogy foglalkozik a testével. Szoláriumra nem volt szüksége, hiszen természetesen volt barna a bőre. Mindettől teljesen elütöttek szőke fürtjei és szinte bevilágította az arcát mosolygó, tengerkék szeme. Aki ránézett, felüdült. Valami elképesztő varázsa volt a fiúnak. Ahogy az ember ránézett, hirtelen nyugalom szállta meg.

- Ugyan. Ne szerénykedj.

- Te sem. Szeretnék én így kinézni.

- Semmi baj veled. Jó pasi vagy. Gondolom te vagy minden nő álma és ezt ki is használod.

- Tévedés! Nős vagyok és hűséges.

- Becsülendő. A mai világban ez már nagy ritkaság. Szerencsés asszony a feleséged.

Egy perc kínos csend telepedett rájuk. Még nem volt példa arra, hogy egy férfi zavarba tudta volna hozni Szilárdot.

- Akkor szerdára meglesznek a kidolgozott képek.

- Rendben. Én jöjjek érte vagy elküldöd az ügynökségnek?

- Gyere te. Úgy értem sokkal nyugodtabb leszek, ha a kezedbe adom. Mármint ... izé, a képeket. - "Mi van veled?" - tette fel magának a kérdést döbbenetében. "Ez egy pasi. Ne flörtölgess vele, nem vagy te buzi."

- Rendben. Akkor szerdán jövök a képekért és akkor megbeszéljük a következő projectet.

Amint Gergő becsukta maga mögött az ajtót, Szilárd egy hatalmas sóhajjal lerogyott a közelében lévő székre. Próbálta rendezni a fejében összekuszálódott gondolatokat. Nem volt egyszerű. Nem tudta hova tenni az előző jó 20 percben történt dolgokat. A fáradtságra fogott mindent, bár önmagának nem tudott hazudni.

A szerdai napsütés lágyan simogatta Gergő karját, ahogy a stúdió felé sétált. Élvezte, ahogyan teste szívta magába a Nap energiáját. Vidám volt, mint mindig. Nézte a szembejövők fakó arcát és sajnálta azokat az embereket, akik sodródnak e felgyorsult világgal és nincs idejük észrevenni az élet szépségeit. Minden apróságon el tudott időzni, minden apró értéket észrevett. Valószínűleg ezt a harmóniát sugározta az emberek felé és ez tette annyira vonzóvá.

- Szép jó napot! - lépett be vidám mosollyal a műterembe.

- Szia! Máris adom a képeket. Nagyon jól sikerültek.

- Efelől semmi kétségem. A pénzt az ügynökség fogja utalni, amint beérkeznek a képek. Gondolom megegyeztetek.

- Persze. Mi lesz a következő feladatunk?

- Az egyik nagy divatmárka alsónadrágait kell majd reklámoznom.

- Nem kis feladat. Van valami extra kívánságuk?

- Azt hiszem nincsen, de majd utána nézek pontosabban. A kollekcióért délután fogok elmenni.

- Ránk van bízva a reklám?

- Nagyon úgy néz ki. Van valami ötleted?

- Akad. Megcsináljuk a kötelező jófiús képeket, illetve csinálunk egy másik verziót, amiben maga az ördög fogja viselni a cuccaikat. Szépen pirosra mázolunk, szemedet, szádat feketére festjük, a hajadat befújjuk fekete színezővel és azt hiszem van valahol szarvunk is. Mi szólsz?

- Egyedi. Remélem rákap majd az ügynökség. Ha nem, akkor még mindig ott vannak a jófiús képek.

- Rendben. Akkor szólok a sminkesnek. Mikor kezdünk?

- Hát, mint mondtam, délután megyek a kollekcióért, úgyhogy tőlem akár már este is fotózhatunk, de gondolom...

- Remek. Mondjuk este 6?

- Nekem megfelel.

- Rendben, akkor behívom a sminkest és este 6-kor várlak.

Mindkettőjüket feldobta a munka várható sikere. Szilárd ötlete rendkívül kreatív volt, mindketten remélték, hogy megveszi a cég. Ez a fotósnak plusz pénzt jelentett, mivel nem csak a képet vették meg, hanem vele együtt az ötletet is. A fiút nem érdekelte a pénz, hiszen megvolt mindene. Nem voltak nagy kívánságai vagy elvárásai, mégis biztonságot jelentett neki, hogy van mire támaszkodnia. Délutánig még rengeteg dolga volt, úgyhogy az irodájába sietett, hogy a gépen várakozó képeket retusálja.

Éppen enni készült, amikor belépett Gergő.

- Már ennyi az idő? Ma még nem is ettem.

- Amég elkészülök, addig nyugodtan egyél. Miattam nem kell sietni, ráérek.

- Van egy rossz hírem.

- Mi az?

- A sminkesnek 39 fokos láza van, nem tudott bejönni. Választanunk kell: vagy elhalasztjuk a fotózást, vagy csak a jófiús képeket csináljuk meg.

- Ugyan már! Az arcomat meg tudom csinálni egyedül is, a többiben meg segítesz. Nem nagy ügy.

- Biztos vagy benne, hogy boldogulunk egyedül is?

- Egészen biztos.

Ahogy Gergő a fényekben pózolt, úgy festett, mint ha nem is ezen a világon lenne éppen. Teljesen megszédítette a munka. Profin és természetesen mozgott a kamera előtt. Minden mosolyán, minden pillantásán, minden rezdülésén látszott, hogy nem ma kezdte. 

Szilárd élvezte, ahogy a fejében látta megvalósulni közös munkájuk gyümölcsét. Talán attól volt annyira sikeres, hogy sosem látta az elkészülés folyamatát, mindig csak a végeredmény lebegett a szeme előtt. Volt valami zavaró a mai munkában. A fotós olyan természetességgel készítette mások akt képeit, mintha legalább bundában pózolnának. Ezek nem voltak akt képek, mégis elterelték a figyelmét. Szemét nem egyszer rajta felejtette Gergő idomain és amikor magához tért, megijedt. A következő képnél valami egészen szokatlan történt. Gergő az oldalán feküdt. Egyik lába nyújtva, másik behajlítva nyugodott. Könyökölt és sármos mosolyt küldött a kamera felé. Szilárdnak merevedése támadt. Annyira megijedt, hogy Gergő észreveszi és annyira megdöbbentette a tudat, hogy felizgult a férfire, hogy azonnal szünetet rendelt el.

- Elég. Készítheted az ördögöt, addig iszom egyet.

Berohant az irodába és elővett a hűtőből egy dobozos kólát. Felpattintotta a tetejét és élvezni próbálta ahogy a hűs ital lehűti a benne gerjedt feszültséget. Behunyta a szemét és minduntalan Gergőt látta maga előtt, ahogy ott fekszik, teste csillog az olajtól és kihívó tekintettel mosolyog rá. "Ez egyszerűen képtelenség. Nem vagyok buzi!" - erőszakolta magára a nyugalmat. Kopogásra eszmélt.

- Szükségem lenne a segítségedre. A hátamat nem érem el és a hajamat sem tudom egyedül lefújni.

- Máris jövök.

Nem volt semmi baj, amég a fiú haját fújta be a fekete színezővel. Amint elkezdte a piros festékkel bekenni a srác hátát, ismét megmerevedett a férfiassága. Ahogy ujjai pásztázták Gergő hátát, egyre jobban érezte a vágyat a férfi iránt. Kicsit csalódottnak érezte magát, amikor elkészült. Szerette volna még simogatni a fiú testét.

- Ha kész vagy, máris folytathatjuk.

Gyönyörű beállításokat sikerült alkotni. Ez az ötlet díjnyertes volt. Már csak az a kérdés, megveszi-e az ügynökség.

- Most fogd meg a naci mindkét szárát és húzd felfelé és nézzél a plafon felé, mintha tiszta erődből fel akarnád rántani.

"Gyönyörű vagy!" - gondolta magában.

- Ez az. Most told le félig. Ne látszódjon semmi, mégis izgató legyen.

- És ki fogja eldönteni, hogy izgató-e? - kacagott Gergő.

- Majd én. Mármint... őőő ... majd megpróbálok női aggyal gondolkodni. - vágta ki magát.

"Nagyon is izgató vagy. Ha tudnád mennyire..." - elevenedtek meg ismét a gondolatai.

- Told le a nacit. - hallotta vissza a saját hangját.

- Hogy micsoda? - nézett rá Gergő döbbenten.

- Ha nem akarod, nem kell. Csak gondoltam csináljunk néhány aktot is neked emlékbe.

A következő pillanatban már nem volt a fiún az alsó. Nem volt szégyenlős, nem kellett neki könyörögni, hogy szabaduljon meg az alsótól.

- Vedd a kezedbe. Ez az, nagyon jó vagy. - ösztönözte a fiút és tudta, hogy ezek a képek már a saját izgatására készülnek. Már legalább húsz perce végeztek volna, de nem akarta elengedni a fiút.

- Fel kellene állítani. - adta az ötletet Szilárd.

- Vállalod? - kérdezett vissza viccből a fiú.

- Őőő. Sosem csináltam még, nem hiszem, hogy menne.

- Már vagy húsz perce nézem a nadrágodat. Kemény vagy. Ezt akarod nem?

- Én nem is tudom. Én nem vagyok... olyan. - mentegetőzött a fiú.

- Én sem, de jelenleg nincs jobb ötletem.

- Titok marad?

- Ha nem mondod el senkinek, akkor igen.

Szilárd odalépett a modelléhez és a gyakorlatlanok ügyetlenségével kezébe vette annak férfiasságát.

- Gondolod ez elég lesz? A feleségeddel is így kezded?

A fotós zavarba jött. Nem tudta hogyan kell egy férfihez közelíteni. A következő percben már azt érzékelte, hogy ajkuk összeforrt és valami olyan világba keveredett, ami számára eddig ismeretlen volt. Nem szex volt ez, hanem játék. Két gerjedt férfi izgalmas játéka, első próbálkozása. Szilárd rájött, hogy mennyire könnyen szerezhet örömöt a férfinek, hiszen csak azt kell csinálnia, amit ő is élvezne. Ugyanúgy működik a testük. Izgalmas utazás volt ez mindkettejük számára. Nem foglalkoztak azzal, hogy lesz-e folytatása, hogy kell-e félniük bárkitől is, csak a pillanatnyi örömnek éltek.

- Ez remek. - hallottak egy női hangot a háttérből. Amint Szilárd hátrapillantott, már csak a felesége távozó sziluettjét látta. Azonnal felkapta a ruháját és a nő után futott.

Gergő egyedül maradt a műteremben. Egy darabig gondolkodott, hogy mi tévő legyen, de túlságosan izgatott volt. Izgatta, hogy bárki észreveheti, izgatták a fények, a műterem különös atmoszférája. Vad játékba kezdett magával. Hanyatt feküdt, élvezte, ahogy a reflektor fényei megvilágítják. A csúcs előtt felállt, szembe fordult a háttérfüggönnyel és rálövellt. A terem, a fények, a különleges helyzet, Szilárddal való játékuk emléke hatalmas orgazmust csalt ki belőle. Kiment a zuhanyzóba és lemosta magáról a festékeket, felöltözött és távozott.

A visszaérkező Szilárd, már csak az emlékek maradványait találta. Beállt a reflektorok elé, körülnézett és óriásit üvöltött az üres stúdióban. Ebben az üvöltésben benne volt a Gergő iránti vágy, az hogy nem találta itt a fiút és benne volt a feleségének az elvesztése is. A beszélgetés az asszonnyal rövid volt és velős. Semmiféle magyarázatot nem hallgatott meg. Mindent látott, ehhez nem kellett kommentár. Szilárd hiába bizonygatta, hogy nem vonzódik a fiúkhoz és, hogy az első alkalom volt, az asszony nem hitt neki. Még aznap este elköltözött tőle és üzenetben meghagyta, hogy amint lehet elválik.

Az értesítés, hogy az ötletét megvette az ügynökség, nem hozta lázba. Beletemetkezett az önsajnálatba. Nem járt be a stúdióba, teljes felszereléssel kiadta. Otthon feküdt naphosszat és bámult maga elé. Próbálta kideríteni, hogy ki is ő valójában. Siratta a feleségét, akivel annyira boldog volt, siratta a munkáját, ami a kísértésbe sodorta és valahol a lelke legmélyén siratta Gergőt is, akit még mindig annyira kívánt.

Gergőt hosszú hónapokra külföldre szólította a munkája, köszönhető a Szilárd által készített ördögös képeknek. Hálás volt a férfinek az ötletért és sajnálta, hogy egy ilyen jelentéktelen dolog miatt felborult a fotós élete. Ő el tudta helyezni tudatában a történteket. Megtörtént, jó volt, valami újat ismert meg és bármikor készen áll rá újból.

Amikor haza érkezett, első dolga volt meglátogatni Szilárd stúdióját és szomorúan vette tudomásul, hogy már nem dolgozik a fiú. Egy ismerősétől megtudta a címét és felkereste. Amit látott egészen letaglózta. Egy borostás, beesett, fakó arcú férfi nyitott ajtót neki, aki mintha öregedett volna egy 10 évet ezalatt a pár hónap alatt.

- Mit akarsz? - kérdezte hűvösen.

- Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e.

- Mi érdekel az téged? Felejtsd el, ami történt és hagyj békén. Felejts el! - majd bevágta az ajtót.

Évekkel később hallott ismét a férfiről. Felélte minden vagyonát és jelentős adósságokat halmozott fel. A stúdiót el kellett adnia a házával együtt. Idős szüleihez költözött és a drog rabjává vált. A felesége azóta sem bocsátotta meg neki a kilengést.

              Néma csend volt az előadó teremben, mindenki a tanár úr előadását hallgatta, aki olyan beleéléssel és olyan szenvedéllyel tudott mesélni az irodalomról, hogy vétek lett volna megzavarni akár egye hangos levegővétellel is. A tanítványai tisztelték és szerették ezt a bohókás, 30-as örök gyereket. Átlagos férfi volt, magas, se nem kövér, se nem sovány. Kék szeme szinte szikrázott napbarnított arcából és tökéletesen harmonizált szőke fürjeivel. Amikor a krétát fogta vaskos kezében, a hallgatóknak mindig az volt az érzésük, hogy a következő pillanatban porrá hamvad a kis fehér rudacska. Abszolút nem illett rá a tanár úr megszólítás. Az ember ezalatt egy őszülő apamodellt képzel el, nem egy ilyen állandóan vigyorgó, nagy gyereket. Valószínűleg ez volt a népszerűségének titka. A fiatal bölcsész jelölt lányok mindig az első sorokba tolongtak és itták a szavát, közben valószínűleg ábrándoztak róla. Tökéletesen tisztában volt ezzel és jókat mulatott a csacska lányok csillogó tekintetein. Bár a fiúkhoz vonzódott, mégis kihasználta előnyeit a nőkkel szemben. Imádott lányokkal flörtölni. Talán az esélytelenség adott neki bátorságot és az, hogy nem volt tétje a dolognak. Ezzel szemben, ha egy helyes ifjú került a látószögébe, ez a határozott jellem egy csapásra elillant és helyébe egy szégyenlős, dadogó tinédzser lépett. Nem volt kapcsolata. Nem tartotta érdemesnek a férfiakat arra, hogy felcserélje rájuk a szakmáját, a hivatását. Boldog szinglinek kiáltotta ki  magát és valóban az volt. A függetlenség olyan magabiztossá tette, hogy nem volt hiányérzete soha. Meg volt a maga életritmusa, amit nem szívesen dobott volna félre egy pasi miatt sem. Tulajdonképpen megvetette a férfiakat. Az egész meleg világból csak annyit látott, hogy a pasik rohangálnak  a skalpok után és nagyon kevés az az ember, aki hűséges, hosszú távú kapcsolatban szeretne élni. Pedig minden ujjára talált volna egyet. Nem a kinézete miatt, inkább az egyéniségével tudta elvarázsolni a környezetét. Andor valóban élt. Úgy alakította az életét, hogy minden percét élvezni tudja. A nehézségeket hamar túltette magát, mondván „minek görcsöljön, ha nem rajta múlik a dolog?”. Az a mozdulat, amivel az arca elé emelte a kezét, hogy megnézze mennyi az idő, az első sorban ülő lányokban vegyes érzelmeket váltott ki. Egyrészt ez volt az előadás fénypontja, hiszen olyan erotikus volt ez a mozdulat, hogy szinte beleremegtek, másrészt szomorúsággal töltötte el őket, hiszen tudták, hogy a tanár úr ösztönösen megérzi az előadás végét.

- Mára végeztünk. Ne felejtsék el, hogy a szakdolgozatok leadási határideje vészesen közelít. Már az utolsó simításokat kellene rajta végezniük és lassan szeretném átolvasni és véleményezni őket, mielőtt végleg leadják. Köszönöm. Kimehetnek.

Összepakolta a könyveket az asztalán, majd az a pillantás következett, amire 4 éve minden alkalommal vár. Az a fiú a 7. sorból most áll fel és most hagyja el a termet. Az a srác, a maga 180 centijével és sovány testalkatával megfogta a tanerőt. Órák alatt nem mert ránézni, mert félt, hogy a fiú megbabonázza barna, boci szemeivel. Tüsi barna haja mindig gondosan volt zselézve és egy kiskatona látszatát keltette. Ma szűk farmert viselt, ami látni engedte formás fenekét. A tanár úr számára tehát ünnep volt a mai nap. Közelebb érezte magához a fiút. Úgy érezte, hogy érte tudná eldobni a boldog szinglik életét. Nem csak kívülről tetszett neki a fiú, de imponált neki az is, hogy nem fogadja el az irodalmi megállapításokat, hanem kész vitát indítani, hogy képviselhesse saját véleményét. Eleinte borzasztóan idegesítette, hogy azzal megy el az óra, hogy ők ketten irodalmi kérdésekről vitatkoznak, egy idő után viszont elkezdett vonzódni a sráchoz és szinte várta a felszólalását. Amikor vitatkoztak úgy érezte, hogy csak ők ketten vannak a teremben.

- Tanár úr, kérem! – ébresztette fel gondolatából Andris.

- Parancsoljon, András! Miben segíthetek?

- A szakdolgozatom. Nem tudom, hogy lehetne-e internetről szedett idézetekkel, megállapításokkal megtűzdelni.

 - Mindent lehet, ami gondolkodásra ösztönzi. Ha beszúr egy idézetet, fejtse ki a véleményét róla. Magyarázza el, hogy miért ezt választotta, mit gondol róla, mit indított meg magában.

- Köszönöm.

- Ezek szerint még el sem kezdte a munkát? – nézett rá szigorúan.

- A vázlatom és a bevezető már megvan. Még van két hetem, el fog készülni.

- Igyekezzen, mert mielőtt leadja, szeretném átolvasni, a stilisztikai hibákat kijavítani.

Megdöbbent. A fiú úgy nézett rá, ahogy a lányok szoktak az első sorból. De hiszen ez a fiú kíván engem. – vonta le a következtetés. Megijedt a felfedezéstől. András nem volt csúnya. Nagy sikere volt a lányok körében. Kidolgozott izmok, szimpatikus arc, komisz mosoly.

- Meglesz, tanár úr, ne tessék aggódni. Mikor szeretné átnézni?

- Egy hetet kap. A jövő héten már olvasni szeretném.

- Tanár úr! Egy privát kérdés. A bandámmal szombaton a Royalban zenélünk. Lenne kedve meghallgatni?

Atyaég, ez randira hív. – futott végig az agyán. Nem tudta, hogy ebben az esetben hogy kellene viselkednie. Lehet, hogy téved és a fiú csak a véleményére kíváncsi, de az is lehet, hogy nem csal a megérzése és valóban egy randit kért most tőle.

- Persze. Miért is ne? – vágta rá meglehetősen meggondolatlanul.

- Szuper. Akkor szombaton. – villant boldog mosoly a fiú arcára, majd faképnél hagyta Andort.

Nem vagy normális. – korholta magát. Megbánta, hogy ennyire hirtelen válaszolt. Nem akart reményeket táplálni a fiúban, hiszen pontosan azért volt esélytelen, amiért a lányok szerették. Andor mindig fordítva működött. Mindig az tetszett neki, ami vagy aki másnak nem igazán. Andris helyes volt, de üresnek érezte. Bár az órákon csillogó tekintettel figyelte minden mozdulatát, mégis az volt az érzése, hogy a fiú semmit nem tud a bölcsészetről, csupán róla készít fotókat a szemével.

Elérkezett a szombat. Andor nem sokat gondolkodott az öltözékén. Nincs tétje a dolognak. Elmegy, meghallgatja őket, esetleg megiszik valamit és már rohan is haza, lehetőleg úgy, hogy Andris ne tudja megközelíteni a koncert után. Kényelmetlen lett volna egy tanítványával iszogatni és esetleg a magánéletéről beszélni. Bezzeg, ha Zsolt hívta volna. Most órákig készülődött volna és legalább háromszor öltözött volna át. De Zsolt átnéz rajta. Valószínűleg ez benne a vonzó. Szeretett hódítani. Sosem kedvelte, ha valaki ajánlkozik. Szerette ledöntögetni azokat a falakat, amiket a kiszemelt épít maga köré. A barátai éppen ezért mazoistának tartották.

A koncert meglepően jó volt. Ez a fiú tehetséges. – nyugtázta magában. Lehet, hogy a zenei pályán nagyobb karriert futna be, mint bölcsészként. Sikerült teljesen feloldódnia. Nem látott ismerőst sem, tehát nem volt miért aggódnia. Mégsem szerette volna, ha Andrással a főiskolán kívül civil témákról kellett volna beszélgetni. A bárpultnál ült, iszogatta a sörét, amikor a fiú mellé lépett.

- Jó estét, tanár úr! Örülök, hogy eljött. Milyen volt?

- Jó estét! Tetszett. Maga tehetséges. Nem is értem miért pont a bölcsészetet választotta.

- A szüleim döntése volt. Azzal a feltétellel engedtek zenélni, hogy valami polgári foglalkozást is választok magamnak. Olvasni mindig is szerettem, hát ezért döntöttem a bölcsész kar mellett.

- Ez mind a hozzáállásán, mind a kreditjein meglátszik. Ezek után kíváncsian várom a szakdolgozatát. Mi is a téma?

 - A zene és az irodalom kapcsolata. Megzenésített versek, zenés komédiák, regények zenés színpadi adaptációi.

- Kétségkívül érdekes téma. Értékelem, hogy olyat választott, amivel tud boldogulni. Valószínűsítem, hogy leginkább a zene fog dominálni a dolgozatban, de a téma egyedi.

- Köszönöm. Meghívhatom egy italra?

- Amennyiben tudja, hogy ezzel nem fog jobb eredményt elérni, úgy köszönettel elfogadom.

- Két sört, Laci! – fordult a számára ismerős pultos sráchoz.

Andor döbbenettel vette tudomásul, hogy mennyire otthon érzi magát a fiú ebben a környezetben, még a főiskolán olyan, mintha eltévedt volna. Most más volt. Olyan megfejthetetlen, elérhetetlen, titokzatos. Még nem volt neve, máris úgy viselkedett, mint egy sztár. Amég beszélgettek jó pár lány jött oda gratulálni, volt egy-kettő, aki autogramot is kért, mondván, hogy valaha sokat fog érni.

- És a tanár úr? Hogy lett bölcsész doktor?

- Én mindig ezt szerettem volna. Valamit átadni magamból az utókornak. Amikor először léptem át az általános iskola kapuján megfogott az atmoszférája. Mindig úgy tekintettem a tanáraimra, mint valami hihetetlen titok tudóira. A versek, irodalmi művek mindig kalandok voltak számomra. Mint valami különös utazás.

- Szeretem, amikor előad. – küldött felé a srác egy forró mosolyt.

- Köszönöm. Azt hiszem rám van írva, hogy szeretem. Mármint a ... szakmámat. – Hirtelen zavarba jött a fiú mosolyától. Továbbra sem akarta meghódítani, éppen ezért ijedt meg a fiú egyértelmű közeledésétől.

- A felesége is biztos szakmabeli.

- Nincs feleségem. Egyedül élek. Nehezen válnék meg a berögződött szokásaimtól.

Amin beszélgettek Andor a tömegben megpillantotta Zsoltot, aki pont őket nézte. Amikor összeakadt a tekintetük, a fiú egy gúnyos, megvető mosollyal a szája szegletében megfordult és elhagyta a helyet. Andor nem értette a fiú reakcióját. Nem akarta, hogy azt gondolja róla, hogy kikezd a tanítványaival. Menekülni akart, vagy inkább Zsolt után futni, hogy kimagyarázza magát.

- Azt hiszem, most haza megyek. Elfáradtam. Köszönöm a meghívást.

- Máris? – kérdezte András csalódottan.

- Nem való nekem ez a hely. Túl zajos. – hazudta. Egyáltalán nem zavarta a zaj, sőt nagyon is hozzá volt szokva a nyüzsgéshez.

- Hát akkor, köszönöm, hogy eljött és meghallgatott minket. Hétfőn találkozunk.

Szinte futva tette meg az utat hazáig. Nem tudta mi elől menekül. Szerette volna visszafordítani az időt és nemet mondani a meghívásra.

- Tulajdonképpen miért is menekülök? – tette fel magának a kérdést. – Nem vagyok bűnös. Nem tartozom elszámolni valóval senki felé. Eltöltöttem egy estét egy tanítványom társaságában. Ez csak nem bűn?

Lassított a léptein. A gondoltatok felszabadították. Olyan volt ez, mint a gyónás, szinte megtisztította. Amint hazaért, bevetette magát egy kád forró vízbe és maga elé képzelte Zsolt gúnyos arcát. Óriási kettősséget érzett. Megrettent a megvető pillantástól, mégis ugyanez tette ellenállhatatlanná a fiút. Az a magabiztosság, ami sugárzott belőle, ellágyította a férfit. Szeretett volna a közelébe férkőzni, sokat beszélgetni vele, megismerni a gondolatait, a mozdulatait, az ösztönös reakcióit. Jelenleg számára a fiú csupa titok volt.

A hétfői előadáson is zsúfolásig megtelt az előadó, mindenki a helyén volt és izgatottan várta az előadást. Egyetlen hely viszont üres volt, mégpedig Zsolté.

 Andor lázasan kutakodott az emlékezetében, mégsem emlékezett egyetlen alkalomra sem, amikor Zsolt hiányzott. Sosem volt beteg sem az elmúlt 4 év alatt, vagy ha volt is, akkor is beült az órákra. Mi a fene történhetett? – kattogott az agyában a kérdés. – Csak nem a diploma előtt hagyja abba a tanulást?

A szokásos egy óra most a duplájának tűnt. Andor nem tudta elűzni a rémképeket, amik Zsolttal kapcsolatban gyötörték. Amikor kifelé száguldott az épületből, összeütközött valakivel.

- Elnézést, tanár úr! – Nézett rá Zsolt. Tudta, hogy nem ő a hibás, mégis elnézést kért. Nem tudni, hogy a tisztelet követelte-e tőle vagy csak olajat akart önteni a már egyébként is lobogó tűzre.

- Én kérek elnézést, figyelmetlen voltam. De ha már így összefutottunk, elárulná, hogy miért nem vett részt az előadásomon?

- Elaludtam. – mondta a fiú és ismét az a gúnyos mosoly tűnt elő az arcán.

Andor egész délután azon tűnődött, hogy a srác valóban elaludt-e vagy csak őt akarja bosszantani. Miért akarná bosszantani, hisz nem ártott neki soha?! Megkordult a gyomra, akkor jött rá, hogy aznap még egy falatot sem evett. Elindult a közértbe, hogy valami harapni valót vásároljon magának. Nézte a polcokon elhelyezkedő ínycsiklandozó konzerveket, de egyiket sem kívánta. Tulajdonképpen azt sem tudta, hogy mit enne szívesen. Ahogy a polcsor végén kikanyarodott, belebotlott valakibe. A kosarak tartalma hangos csörömpöléssel szétszóródott. Lehajolt, hogy összeszedje és közben rá se nézett az illetőre, úgy kért elnézést:

- Bocsásson meg, ügyetlen voltam.

- Semmi baj, tanár úr! Már kezdem megszokni. – ismerte fel döbbenten Zsolt hangját.

- Sosem láttalak még itt.

- Akkor valószínűleg külön időpontokban szoktunk ide járni.

- A környéken laksz?

- Egy utcában lakunk. – vetette oda a fiú hűvös tárgyilagossággal.

- Kicsi a világ. Kiengesztelésül a sorozatos balesetekért, meghívnálak egy forró csokira.

- Nézze, kedves tanár úr! – nézett mélyen a férfi szemébe. – Én meg tudom írni rendesen a szakdolgozatomat, nincs szükségem egyéb szolgáltatásokra a jó jegyért.

- Ezt a hangnemet kikérem magamnak a gyanúsítással együtt. Egy tanítványom meghívott egy koncertjére, elmentem, meghallgattam. Senkinek semmi köze hozzá.

- Nem kell elszámolnia a szabadidejével. Láttam, amit láttam.

- Nem láthattál semmit, mert nem történt semmi. Csak nem gondolja?

- Az a magánügyem, hogy mit gondolok. Rálátok a tanár úr ajtajára. Mindent látok még akkor is, ha nem akarom. Nők nem nagyon lépték még át azt az ajtót.

- Sosem próbáltam titkolni. Az ember nem állhat állandó harcban önmagával. Nem titkolózhat egész életében. Engem nem érdekelnek az előítéletek, nem harcolok azért, hogy elfogadjanak. Ilyen vagyok és kész.

- Dicséretes, de úgy érzem ebből még baja származhat. Nem fél?

- Biztos benne, hogy ezt a közért kellős közepén kívánja megvitatni?

- Meggyőzött. Elfogadom a meghívását.

Andor nem tudta, hogy most örülnie kellene-e vagy megijedni. Ez a fiú többet tudott róla, mint hitte és jobban fel volt vágva a nyelve, mint amire gondolni mert volna. Az, hogy ennyire bátor volt és nem volt félelemérzete még vonzóbbá tette. A kávézóban egymással szemben ültek le. A külső szemlélő ugyanúgy nézhette volna őket szerelmes párnak, mint két felajzott dúvadnak.

 - Meséljen! Mi baja azzal, hogy meleg vagyok? – kezdte a férfi.

- Semmi. Ha önt elítélném emiatt, akkor magamat és a barátim egy részét is el kellene ítélnem. Nem titok, gondolom már maga is rájött. Mindenesetre én óvatosabb vagyok.

- Sejtettem, de sosem voltam benne biztos.

- Mert nem hagytam, hogy biztos lehessen benne. Az egyik kezemmel adtam, a másik kezemmel elvettem. Érdekes volt nézni, ahogy összezavarodik.

- Mi értelme ennek?

- Nem szeretnék úgy járni, mint András.

- De hiszen nem történt semmi, hányszor kell elmondanom?! A tanítványaimmal nem szoktam kikezdeni és ráadásul András nem az esetem.

- Akkor csak hülyíti? Nem szép magától.

- Nem tettem semmit és nem is fogok. András a tanítványom és az is marad. Maga féltékeny!

- Igen. – hangzott a meglepő válasz.

- De mióta?

- Amióta ismerem. Megfogott az egyénisége.

- Ez igazán hízelgő. – jött zavarba Andor. Nem gondolta volna, hogy lehet esélye a fiúnál.

- Ez nem magáról szól. Andrásról beszéltem.

Nem tudta, hogy sírjon a felismeréstől vagy nevessen a szánalmas helyzeten. Zavarban volt, szerette volna, ha megnyílik a föld és ez a beszélgetés semmissé válik. Szép ki háromszög alakult ki az előadó terem falai között. András érte volt oda, Ő Zsoltért, Zsolt pedig Andrásért. Volt ebben valami ördögi poén.

- Akkor most mi a teendő? Nem voltam még ilyen kusza helyzetben. – tért újra magához Andor.

- Magam sem tudom. Nyilvánvaló, hogy Andrásnak sokkal inkább maga kell, mint én. Egyszerűen levegőnek néz, nem vesz tudomást rólam, még a tanár úr szavait issza és úgy bámul magára, mint egy szerelmes borjú.

- Semmit nem tettem azért, hogy ez így legyen.

- Felesleges mentegetőznie. Ha András nem mozgatna meg magában valamit, akkor simán nemet mondott volna a meghívására.

Ebben volt valami igazság. Igaz, hogy nem vonzódott a fiúhoz, mégis sikerült zavarba ejtenie azon a napon.

- Látja? Mondtam. Megingott.

- Megmondom őszintén, hogy magam sem tudom miért mondtam igent a meghívásra. Zavarba hozott.

- Maga már nem sokáig fog ezen a főiskolán tanítani, ha ez kiderül.

- Most fenyeget?

- Eszem ágában sincs.

Andor komolyan megijedt. Nem gondolta volna, hogy ez a fiú ilyen mocskos lépésre szánja el magát. Pánikba esett, amint megérezte, hogy mennyire sebezhető. Meg akarják fosztani az élete értelmétől. Minden idejét a munkájának szentelte és most hiábavalónak érezte.

- Ostoba lépésre szánná el magát. Minden  egy félreértésen alapul és maga hajthatatlan. Figyeljen rám, Zsolt. Beszéljen Andrással. Mondja el neki mit érez. Ha akarja én is beszélek vele és tudatosítom, hogy semmi esélye nincs nálam, hátha akkor reálisabban tud majd gondolkodni.

 Talán sikerült jobb belátásra téríteni a fiút, mégis ott bujkált benne a kérdés, hogy mi van, ha mégis baja lesz ebből. Soha nem látott még olyan meleg férfit, aki ennyire szerette volna a másikat, hogy mindenen átgázol csak hogy megszerezhesse. Sajnálta, hogy nem ő a célpont. Tisztelte a srác kitartását, bátorságát, elszántságát.

Amikor másnap belépett a főiskolára úgy érezte, hogy mindenki őt figyeli. Megvetést látott minden szembejövő tekintetében. „Mi történt itt?” – kérdezte magában. Mintha ki lett volna plakátolva a tegnapi beszélgetés. Belépett az előadó terembe és hirtelen csend lett. Mintha előtte róla suttogtak volna és ő megzavarta volna az eszmecserét. Tébolyultnak érezte magát. Nem tudta, hogy valóság mindez vagy csak a lelkiismerete játszadozik vele. András helye üres volt. „Még ez is.” – gondolta magában, majd két sorral feljebb pillantott, hogy Zsolt ott van-e. Igen, ott ült helyén és türelmetlenül méregette az előadót. Egy óra elteltével Andor megkönnyebbült. Túl volt az óráján, ami olyan volt, mintha vizsgázott volna. Az inge teljesen nedves volt az izzadtságtól.

- Nem érzi jól magát, tanár úr? – lépett oda hozzá András.

- Maga merre járt?

- Itt voltam, csak átültem az utolsó sorba.

Nyugtalanította, hogy Zsolt látja őket beszélgetni. Döntött. Beadja a felmondását. Nem hagyta nyugodni a lelkiismerete és megretten Zsolt fenyegető szavaitól. Tudta, hogy nincs bizonyítéka, de azzal is tisztában volt, hogy a dékánnak az is elég, ha megtudja, hogy meleg. lehet, hogy egy másik főiskolán nem okozott volna gondot ez a tény, de itt nagy homofób hírében állt a dékán.

A nyarat a Balaton parti nyaralóban töltötte. Próbálta emészteni az elmúlt hetek történéseit. Felötlött benne a dékán csodálkozó tekintete és hízelgett neki, hogy annak ellenére, hogy elárulta nemi identitását, a főnöke mégis ragaszkodott, hogy maradjon.

- Andor! Nem az számít, hogy kivel bújik ágyba az ember, hanem az, hogy mit mutat a külvilág felé. Magát szeretik és tisztelik a hallgatói. Egy olyan tiszta jellem áll előttük minden előadáson, aki képes jó útra terelni őket. Sok heteroszexuális kollégája példát vehetne Önről.

Elfogadta az érveket és végülis visszavonta a felmondást. Egyet viszont megfogadott: soha többé nem mutatja meg magát civilként egyetlen hallgatójának sem.

            Egy kis horgásztó partján ültek kettecskén, szerelmesen nézve egymás csillogó szemébe. Talán a második találkozásuk lehetett, mégis mindketten tudták, hogy egymásra vártak. Fizikai kontaktus ez eddig nem volt köztük, ugyanis mindketten féltek megtenni az első lépést.

- Egy pillanat és jövök, könnyítek magamon. – mondta Tamás, azzal elindult a sűrű nádas felé.

Kristóf a parton ülve arról ábrándozott, hogy mennyire jól esne neki, ha a visszatérő Tamás átölelné. Vágyott rá, hogy a fiú vaskos karjaiba simulhasson. Hallotta a lépteit a háta mögött és magában szurkolt:

- Most ért a hátam mögé, nem hallom a lépteit. Most hajol le hozzám... -  és mindez a valóság volt. Talán Tamás hallotta a fiú gondolatait, vagy érezte, hogy mit kíván, de pontosan az és úgy történt, ahogy Kristóf elképzelte.

Percekig pihent a két ölelő karban, beszívta a fiú édeskés illatát. Szerette volna, ha itt és most megáll az idő.

- Mikor hagyod ott? – törte meg a csendet Tamás.

- Nem tudom. Nehéz. Félek. Alig ismerlek és úgy érzem, hogy neked sokkal többre van szükséged, mint amit én nyújtani tudok.

- Miért? Mire van szükségem? Te tudod?

- Egy önálló, felnőtt férfire, akibe kapaszkodhatsz, akit nem kell pátyolgatni, aki tudja mit akar és akinek rendezettek az anyagi körülményei.

- Fogalmad sincs róla, hogy mi az, amire nekem szükségem van.

Kristóf alig egy hónapos kapcsolatban élt akkor, amiről már az elején tudta, hogy nem fog működni, mégis félt lépni.

- Tudom, hogy Te vagy az, aki mellett boldog lennék és nekem pontosan rád van szükségem, mégis félek megtenni. Hogyne félnék, hiszen még mindig a volt pasiddal laksz. honnan tudhatnám biztosan, hogy nincs semmi köztetek.

- Onnan, hogy mondtam.

- A szavad ebben az esetben kevésnek bizonyul. Én bízom benned, de már estem néhányszor pofára.

- A nővéreméknél van egy üres szoba. Beszélek vele, költözzünk oda, amég nem találunk más megoldást.

- Összeköltözni? Azonnal? Nekem időre van szükségem. Nem támogatom azokat a kapcsolatokat, ahol már az első hét után összeköltöznek.

- Nekem pedig arra van szükségem, hogy a párom állandóan velem legyen.

Nem tudtak megegyezni, de nem voltak boldogtalanok, hiszen szerették egymást és mindketten reménykedtek abban, hogy találnak megoldást vagy az idő megoldja a problémájukat.

Egy este egy web kamerás csevegő programon keresztül beszélgettek. Sajnos nem volt lehetőség a napi találkozásra, ezért minden nap itt beszélgették ki magukat. Tamás mögött egy meztelen férfi jelent meg. Nem a lakótársa volt, hiszen őt Kristóf ismerte.

- Hát ez meg ki a fene és miért meztelen? – kelt ki magából Kristóf.

- Ő egy barátunk. Most zuhanyozott. Mindig ezt szokta csinálni. – válaszolta a fiú az ártatlanok nyugalmával.

Ezt a magyarázatot senki nem hitte volna el, így Kristóf sem. Azonnal kilépett a programból és a kezdeti dühroham után próbált megnyugodni. Kérdések cirkáltak a fejében. A szíve hinni akart a fiúnak és jelezte, hogy nincs probléma, viszont az agya azt súgta, hogy azonnal zárja le ezt az egészet. Természetesen Tamás mindent megpróbált, hogy a fiút jobb belátásra térítse, de minden próbálkozása sikertelen volt.

            Három gyötrelmes év következett. Kristóf minden nap gondolt a férfire. Átkozta azt a pillanatot, amikor megpillantotta mögötte azt a meztelen fickót. Gyötrődött, mert még mindig hitte, hogy Tamás a Nagy Ő, viszont nem beszéltek egymással. Valahonnan megtudta, hogy a srác boldog párkapcsolatban él. Nehezen, de elfogadta, hiszen nem ígért neki semmit és nem fogadhat cölibátust sem, viszont így minden esélyét veszni látta. Felvette a kapcsolatot a sráccal. Rideg és semmitmondó beszélgetéseket folytattak, mégis örült annak, hogy egyáltalán hall róla valamit. Tamás is haragudott rá, hiszen ha kilép a kapcsolatból akkor, amikor ő kérte, akkor mindez nem történik meg és most boldogan élnek együtt.

- Találkozhatnánk? – kérdezte egy napon Kristóf.

- Nem. Semmi okunk nincs rá. Nézd! Én tényleg boldog vagyok ezzel a fiúval, nem akarok bonyodalmakat.

- Nem azt mondta, hogy vegyél feleségül, csak beszélgetni szerettem volna egy csésze tea mellett.

- Felesleges bolygatni a múltat.

Kristófnak kedve lett volna leverni a monitort az asztalról. Olyan feszültség gyülemlett fel benne, amilyet csak nagyon ritkán érzett.

- Tehát ennek örökre vége. – vonta le magában a következtetést.

Legszívesebben elrabolta volna a srácot, hogy magához láncolhassa. Üresnek érezte a szívét nélküle.

Hónapok teltek el, mire ismét beszélgettek egy este. Kellemesen érezték magukat egymás társaságában újra. Hosszú órákig beszélgettek, mire Kristóf ismét bátorkodott feltenni a kérdést:

- Még mindig nem akarsz találkozni?

- Találkozhatunk. Most hétvégén a Balatonon leszek, de hétfőn ráérek.

Nem fixálták le viszont a pontos időpontot és a találkozó helyét. Kristóf vasárnap smst írt a fiúnak:

- Holnap mikor és hol találkozunk?

- Éppen most gondoltam rád a vízben. Nem tudom, hogy Máté mit tervez holnapra.

Jött a válasz. Kristóf először türelmesen várt, azt gondolta, hogy később megkapja a találkozó pontos helyét és időpontját, de nem jött semmi. Este, amikor már feladta, írt a fiúnak:

- Ne álltassuk magunkat. Holnap sem fogunk találkozni, csak nem értem, hogy miért nem ezt mondtad.

Nagyon fájt neki, hogy elmarad az a találkozó, amire egész idáig lázasan készült. Minden nap izgatottan gondolt arra, hogy újra látja Tamást. Most minden egy csapásra szerte foszlott. Megfogadta magában, hogy nem fogja szóba hozni többé sem a találkozót, sem pedig ezt az esetet.

            Pár hónap múlva Kristófnak abba a városba kellett utaznia, ahol Tamás lakott. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, újra írt neki egy smst.

- A vonatom négy órára ér be a központi pályaudvarra. Kijössz elém?

Elküldte az üzenetet, majd elindult a dolgára, nem is számított válaszra, főleg nem pozitívra. Pár perc múlva megérkezett a válasz. Izgatottan rohant a telefonért.

- Kimegyek eléd. Még jó, hogy reggel megborotválkoztam.

Határtalanul boldog volt, madarat lehetett volna fogatni vele. Szinte repült az állomásra. Egész úton az járt a fejében, hogy vajon mit fog érezni, amikor meglátja a férfit.  

Amikor leszállt a vonatról, próbált természetesen viselkedni. Nem nézett körbe, úgy ment a kijárat felé, mintha senki sem várná. Nem is. Ugyanis a férfi nem volt a pályaudvaron. Magához vette a telefonját és üzenetet írt:

- Hol vagy? Lehet, hogy meg sem ismerlek? Az információs tábla alatt várlak.

Ahogy ott állt, minden pillanatban azt várta, hogy betoppan a férfi. De nem jött. Azt gondolta, hogy újra lóvá tette. Szomorú volt, hogy ismét reménykedett, de hiába. Megcsörrent a telefonja, a férfi volt az. Elnézést kért és munka ügyre hivatkozva kérte, hogy találkozzanak 10 perc múlva egy másik helyen.

Akkor már ott állt. Amikor Kristóf meglátta, nagyot dobbant a szíve. Újra azt érezte, amit akkor, amikor először találkoztak. A délután nagyon hamar eltelt. Valami megnyugtató atmoszféra vette körül őket a délután folyamán, mintha nem létezne semmi más, csak ők ketten. Nem akartak elválni, de muszáj volt, ezért megbeszélték, hogy 4 nap múlva együtt töltik az egész délutánt.

            Alig akar elérkezni a nap. Mintha ólomlábakon járt volna az idő egészen addig. Kristóf félt, hogy Tamás számára már elmúlt a varázs és nem tudnak majd mit kezdeni egymással délután. Szexre, csókra, fizikai érintésekre azonnal nemet mondott volna, kitért volna mindenféle ilyen jellegű kezdeményezés elől. Túlságosan szerette a férfit ahhoz, hogy csak egy kaland legyen számára, ugyanakkor félt, hogy nem fog tudni ellenállni a kísértésnek.

Végre újra egymás előtt álltak. Ismét megállt az idő körülöttük, megszűnt létezni a világ minden problémájával, minden mocskával együtt. Ebédelni indultak, majd Tamás megmutatta új lakását Kristófnak. Minden gondolata az volt, hogy igazságtalan a sorstól, hogy nem itt él a férfivel, hogy nem ő hajtja nyugovóra a fejét azon az ágyon, nem együtt időznek a forró vízben abban a fürdőkádban. Nyomasztó érzés volt. Ugyanakkor kényelmetlenül érezte magát. Nem érezte, hogy érdekes lenne, hogy érdekelné a férfit.

- Máté írt smst. Bármikor hazaérhet. – törte meg a csendet Tamás.

. Most mit csináljunk? – érdeklődött aggodalmasan Kristóf.

- Menjünk innen.

Azzal mindketten fogták a táskájukat és sietve elhagyták a lakást. Amint kiléptek az ajtón, zörgést hallottak a lépcsőház bejárata felől.

- Gyerünk, fel az emeletre. – suttogta Tamás.

Amint ott kuporogtak egymás mellett, hevesen dobogott a szívük. Ha Máté az, biztos a bukás. Az alsó szintről tökéletesen fel lehetett látni oda, ahol ők megbújtak. Szerencsére a mozgás megszűnt és biztonságban hagyhatták el a lakást.

Amikor már biztonságban voltak, jókat nevettek ezen a szerencsétlen közjátékon. Végre volt valami, ami újra összekötötte őket. Nem akartak elbúcsúzni, de indult a vonat. Egyikük sem sejtette, hogy akkor találkoznak utoljára.

            Egy esős szerdai délután kopogtak Tamás lakásának az ajtaján. Ajtót nyitott. Egy fekete ruhába öltözött hölgy állt előtte egy füzetkével a kezében.

- Jó napot kívánok! Ne haragudjon, hogy zavarom. Kristóf édesanyja vagyok.

- Kezét csókolom. Fáradjon beljebb.

- Nem köszönöm, nincs sok időm, csak tudom, hogy a fiammal nagyon szerették egymást, éppen ezért joga van tudni, hogy Kristófot a múlt héten elgázolták.

- Jézusom! Melyik kórházban van?

- Meghalt. – préselte ki magából nagy nehezen a szavakat az édesanya. – Ebben a naplóban csak a maga neve szerepel, gondoltam, hogy a legjobb helyen Önnél lenne.

 Tamás megsemmisülve állt az ajtóban és remegő kézzel a napló után nyúlt. Nem tudta elhinni, hogy Kristóf meghalt. Egyáltalán nem is gondoltak ilyesmire, hiszen még annyira fiatal volt. Lerogyott az ágyra és olvasni kezdte a naplót. Találkozásaik, beszélgetéseik minden percét újra olvashatta a naplóban. Derűt és boldogságot árasztott az írás, senki nem gondolta volna, hogy a tulajdonos ilyen hirtelen és ilyen fiatalon távozik erről a világról.

Tamás gombócot érzett a torkában, de könnyek nem jöttek a szeméből. Nem tudta megsiratni a fiút, akit annyira szeretett. Olvasta a levelet, ezt az elkésett levelet és átkozta magát azért, amiért elvesztegették azokat az éveket, amelyek olyan gyönyörűek lehettek volna mindkettőjük számára.

- Megerősített védelmet kérek erre a találkozóra. Sem az Orosz kormányfőnek, sem nekem nem eshet bajunk.

- Minden rendben lesz, Miniszterelnök Úr! Mint a biztonsági csoport főnöke, nem látom értelmét a megerősített védelemnek.

- Akkor nézze meg a helyszínt. A 2-es csatorna hírműsorában éppen onnan sugároznak képeket. Ezek az emberek tüntetnek. Teljesen felajzottak.

- Ez nem tüntetés, Miniszterelnök Úr! Önt és az Orosz kormányfőt várják ekkora hévvel.

- Ne nézzen madárnak! Követelem a megerősített védelmet. 10 perc múlva indulunk. – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, majd letette a kagylót.

A kormány első embere hátradőlt a fekete bőrfotelben, tarkóján összekulcsolta két kezét és egyenletes légzésre próbálta kényszeríteni magát. Sok múlott ezen a találkozón és nem akarta elrontani. Mostanában nagyon szorult a hurok a nyaka körül. A választások is igen közel vannak, most nem lehet hibázni. A vendég testi épségét kockáztatni pedig egyenlő az öngyilkossággal, beláthatatlan következményei lennének.

- Miniszterelnök Úr! Egy fiatalember van itt. – lépett az irodába a titkárnő.

- Mit akar?

- Beszélni szeretne a Miniszterelnök Úrral, azt mondja nagyon fontos és sürgős.

- Nem fogadom.

- A találkozóról van szó. Valami veszélyezteti a Miniszterelnök Úr biztonságát, erre szeretné felhívni a figyelmét.

- Az más. Vezesse be.

- Igen, Miniszterelnök Úr!

Amint a sovány, fekete hajú, vakítóan kék szemű fiú belépett az irodába, a miniszterelnöknek izzadtságcsepp gördült le a homlokán. Kevésnek érezte a szobában a levegőt és átkozta magát, amiért bedőlt ennek az alattomos cselszövésnek.

- Mit keresel itt?

- Nem is örülsz nekem? Azt hittem erőt ad, ha látsz a nyilvános megjelenés előtt. – röhögte képen a fiú. Tudta, hogy a miniszterelnök nem fog örülni a látogatásának és azt is, hogy mennyire kétségbe fog esni a megjelenése miatt.

- Mit akarsz még tőlem?

- Mindig meg tudsz lepni valamivel. Mi ez a hivatalos hangnem? Magánügyben érkeztem.

- Pénzt akarsz? Pénzt akarsz cserébe a hallgatásodért, igaz?

- Ugyan. Mit érnék vele? Pénzem van bőven, de mint tudjuk, az nem boldogít. Te talán boldog vagy a milliárdjaiddal? Egy fenét. Boldog vagy attól, hogy az ország első embere vagy? Egy fenét. Pont ez hajszol a boldogtalanságba. Nem is értem miért nem tudtál megmaradni egyszerűen közgazdásznak. Jó volt ott neked. Szerettek és megbecsültek, most meg az ország nagy része köpköd. Lehet, hogy jól csinálod a dolgodat, de ezt csak azok tudják, akik belelátnak a lapjaidba. Azok az emberek, akiktől megvonod a jövedelmük egy részét, csak azt látják, hogy kisemmized őket és tömöd a zsebedet.

- Nem kértem szakmai tanácsokat.

- Nem is adnék. Nagyfiú vagy már, magad is el tudod dönteni, hogy mi jó neked. Legalábbis sokáig ezt hittem. Amikor láttam, hogy megnősülsz csak azért, hogy ne ítélkezhessenek az egyedülálló miniszterelnök felett, meginogtam. Akkor éreztem először, hogy elvesztetted az eszedet.

- Mennem kell. Indulni kell a találkozóra. Már várnak.

- Ugyan már. Késhetsz. Legalább több ideje van a biztonsági szolgálatnak kibiztosítani a terepet.

- Nem szeretek késni és nem is engedhetem meg magamnak.

 - Nos, jól figyelj most rám. Szépen felemeled azt a telefont és közlöd, hogy még 10 percre szükséged van. Beszélnünk kell. Te sem szeretnéd, hogy a forrófejűségednek következményei legyenek.

A miniszterelnök felemelte a kagylót, megnyomta a biztonsági szolgálat hívógombját és kért újabb 10 percet. A fiú ezalatt felült az asztala sarkára, hüvelykujját az álla alá tette, mutatóujjával az állát simogatta és a miniszterelnökre mosolygott gúnyosan, majd amikor az letette a kagylót, újra megszólalt.

- Az emberek a TV-ben magabiztosnak látnak és felizgat, ha látom, hogy most milyen esendő vagy. Látom a pánikot a szemedben, látom megremegni a kezedet, de azt is látom, hogy vágysz rám.

- Semmiféle bizonyítékod nincs.

- Úgy gondolod? Ezt fogod mondani akkor is, amikor az ország vezető politikai lapjában meglátod a képeinket?

- Akkor neked véged. Van annyi befolyásom, hogy elintézhesselek.

- Ha lenne hozzá bátorságod, már megtetted volna.

A miniszterelnök megingott. Hiába az álca, tudta, hogy a férfi igazat beszél és azt is tudta, hogy ismeri már minden rezdülését.

- Most éppen igazat adtál nekem. – kacagott fel hangosan. – Te jó ég, hogy mekkora pöcs vagy. Minek ez a dráma ide? Tudod jól, hogy ismerlek. Az a maca, a feleséged, nem ismer ennyire. Nem is akarod, hogy megismerjen. Tulajdonképpen mindketten jól jártatok. Neked nem esik csorba a becsületeden, neki pedig úri sora van. Ezt nevezem! Az évezred nagy találkozása. Ha elviselted volna, hogy csak egy szaros kis közgazdász vagy, akkor most nem gyöngyözne úgy a homlokod. De tudod mit? Izgat a pozíciód. Feláll a farkam attól, hogy így lekezelsz. Olyan érzéseket váltasz ki belőlem, amiről nem tudtam, hogy léteznek.

- Kifejtenéd végre, hogy miért jöttél?

- Ne siessünk úgy, drága miniszterelnök úr. – lépett mögé a fiú és masszírozni kezdte a vállát. – Lazíts. Szükséged van most rám. Esküdni mernék, hogy mielőtt jöttem, hátradőltél a székedben, összekulcsoltad a kezeidet a tarkódon és nagyokat sóhajtottál. Ezt csináltad régen az irodában minden megbeszélés előtt. Félsz a nyilvánosságtól.

A miniszterelnök lehunyta a szemét. Nem tudta mi tévő legyen. Megdöbbentette a tény, hogy valakinek ennyire kiadta magát. Veszélyesnek érezte. Most, amikor minden esélye megvan a következő ciklus megnyerésére, betoppan a múltnak egy szelete és fenyegeti a jelenlétével.

- Nem akarsz egy kicsit nosztalgiázni? Bebújok az asztal alá, mint régen.

- Nem! Bárki beléphet.

- Éppen ez az izgalmas benne.

- Túlságosan is izgalmas. Túl nagy a tét.

- Nem tudom mit féltesz az átkozott pozíciódon. Régen boldog voltál. Mióta ezt a cirkuszt csinálod, azóta legalább 10 évet öregedtél. Elárulok egy titkot. A rendezvényen, ahová tartasz, van egy kivetítő. A technikus kezében pedig van egy CD. Egy kellemes kis diasorozat van rajta. A címe: Lehull a lepel. Ugye érted?

- Ez lehetetlen. A saját emberünk van kint.

- A saját emberetek méltatlan fizetéssel. Egy kis prémium hallatán készségesen segített nekem.

- Ez összeesküvés. Mindketten meg fogjátok bánni.

- Egy percét sem bánom. Valaha nagyon szerettelek, ahogy te is engem, de mindent tönkre tettél. Emlékezz mit ígértem, amikor parlamenti képviselő lettél. Azt mondtam, hogy titokban marad minden. Megígértem, hogy ha minden úgy megy, mint azelőtt, nagyon diszkrét leszek. Emlékszel?

- Emlékszem.

- És te mit ígértél? Azt, hogy minden marad a régiben. Nem volt szó nősülésről. Egy percre vettem csak le rólad a szememet, mindjárt meg is nősültél.

- Értsd meg, muszáj volt. Nem derülhetett ki, hogy...

- Te félsz saját magadtól is. Miért nem mondod ki? Te szégyelled.

- Igen.

- Mit szégyellsz rajta? Talán tehetsz róla? Nem, barátom. Így születtél és így is fogsz meghalni. Ezen nem lehet változtatni. A teremtő furcsa játéka veled. Törődj bele.

- Mégis mit kívánsz tőlem? Mondjak le és költözzünk össze?

- Nem! Ezt már elszúrtad. Nem kellett volna megnősülni. Sosem derült volna ki, hogy miért vagy egyedülálló. Egyszerűen a munka mellett nem jut időd ismerkedni és slussz.

- Közszereplő vagyok. Minden lépésemet lesifotósok hada kíséri, akik várják a szenzációgyanús pillanatokat.

- Üzleti út Bécsben, amit elfelejtesz előre bejelenti és a találkozás már meg is van oldva.

- Minden héten?

- Na jó. Nem fogok ezen vitatkozni. Ha nem, hát nem. Találkozunk a rendezvényen. Páholyból fogom nézni a vetítést. – vigyorgott önelégülten a látogató, majd faképnél hagyta a sóbálvánnyá meredt miniszterelnököt. A telefonért nyúlt és azonnal megnyomta a biztonságiak hívóját.

- A technikus birtokában van egy CD, ami diaképeket tartalmaz. Azonnal hozzák az irodámba.

A várakozás minden perce egy órának tűnt. Már bekapcsolta a számítógépét, hogy azzal is teljen az idő. Átnézte a beszédét, remélve, hogy el tudja terelni a gondolatait, de nem sikerült. Végre megérkezett a biztonsági főnök a CD-vel.

- Hagyjon magamra. – kérte.

Remegő kézzel helyezte a számítógépbe a CD-t. Rákönyökölt az asztalra és izgatottan várta, hogy a program betöltsön. Megjelent az első kép. Fehér háttér előtt, piros betűkkel a következő szöveg jelent meg előtte:

„Tudtam, hogy amint kilépek az irodádból, első dolgod lesz magadhoz rendelni a CD-t. Most veszettül izgulsz, hogy milyen mocskos képek kerülnek elő a múltadból. Hát jó szórakozást kívánok hozzá!”

Lapozott. „Had kezdjem mindjárt egy történettel. Volt két középiskolás diák, akik az első napon egymás mellé ültek a padban. Utáltam, hogy amikor radíroztál böködted a kezemet a könyököddel, de mégis ott maradtam melletted. Megkedveltelek. Félénk srác voltál. Emlékszem, hogy csak azért nem tornáztál, mert féltél átöltözni a többiek előtt. Egy fél év alatt rábeszéltelek, hogy senki sem fog odanézni. Imádtam, ahogy bénáztál a kötélen. Sosem röhögtelek ki, mindig csak mosolyogtam, ahogy próbáltad felhúzni magad, de mindig visszacsúsztál.”

A miniszterelnöknek hevesebben dobogott a szíve. Nem erre számított.

„Emlékszem, azon a napon rossz kedvem volt, elpusztult a kedvenc kutyám. Tanítás után sétálni hívtál. Egy állatmenhelyre mentünk, ahol egy pontosan ugyanolyan kutyust mutattál nekem, amilyen Rocky volt. A kutyus csak nézett ránk és csóválta a farkát. Szóltál a gondozónak, hogy engedje ki, meg szeretnénk nézni. Odajött hozzánk. Mellső lábát a combodra tette, az én kezemet pedig nyaldosni kezdte. Azonnal beleszerettem, ahogy beléd is. Akkor még egészen emberi voltál.”

Emlékek törtek fel benne, amiket már régen eltemetett magában.

 „Az érettségin segítettem neked. Majdnem lebuktunk, de gyenge voltál magyarból, viszont nagy terveid voltak. Azt akartam, hogy sikerüljön felvételt nyerni a főiskolára és beteljesüljenek az álmaid. Tudtam, hogy a jövődbe engem is mélyen belevéstél. Akkor még szó sem volt arról, hogy egy sznob miniszterelnök leszel. Meg fogsz lepődni. Ha tudtam volna, akkor is segítettem volna neked.”

Elmosolyodott. Maga elé képzelte a magyar érettségi napját. Sosem szerette Ady-t, így hát keveset is tudott róla. Ha nincs a fiú, akkor ma talán nem ül ebben a székben.

„A főiskolás éveidben is minden nap láttalak. Úgy intéztem, hogy mindig akkor sétáljak éppen az iskola előtt, amikor kilépsz. Néha 10 kört is meg kellett tennem, mert mindig te voltál az utolsó, aki elhagyta az előadót. Órákig hallgattam, ahogy a napi élményeidet mesélted. Unalmas volt, borzasztóan unalmas, de olyan átéléssel tudtad mesélni, hogy nem akartam elrontani az örömödet.”

- Ez nem igaz! – kiáltott fel mosolyogva a miniszterelnök. – Igenis megakasztottál!

„Tudom, hogy most felkiáltottál, hogy „de igenis megakasztottál!” Látod? Ismerlek. És tudod miért? Mert kíváncsi voltam rád. Minden nap el tudtál varázsolni valamivel. Érdekelt, hogy mennyire végtelennek tűnt az egyéniséged. Minden egyes alkalommal más oldaladról ismertelek meg. Élveztem ezeket a felfedezéseket.”

A miniszterelnök az utolsó oldalra lapozott.

„Most az ország első embere vagy. Gratulálok. Tulajdonképpen büszke vagyok rád. Egy valamire nem. Arra, hogy közben elfelejtettél ember maradni. Csak azért, hogy pénzed és neved legyen, eladtad a lelkedet az ördögnek. Olyannak mutatod magad, aki nem vagy. Érdemes? Boldog vagy így? Nem. Tudom, hogy nem, mert ismerlek. De te vajon ismersz engem? Feltételezted rólam, hogy pénzt követelek a hallgatásomért. Feltételezted rólam, hogy képes vagyok kompromittáló fotókat vetíttetni mögéd, amikor egy sorsdöntő csatán állsz helyt. Nem ismersz, különben tudnád, hogy nem tudnék ártani neked. Nem én akarlak megsebezni, hiszen már ezer sebből vérzel, amiért kizárólag saját magadat okolhatod. Nem kérek pénzt és már téged sem. Annyit kérek csak, hogy keresd meg önmagad. Nem értem, magadért!”

A monitor elsötétült, vége a vetítésnek. A miniszterelnök mereven bámulta a monitort és emésztette a szavakat. Melegség öntötte el a szívét, ha belegondolt, hogy van egy ember ezen a földön, aki mindenkinél jobban ismeri. Hiányzott neki a fiú. A CD-t kivette a gépből és borítékba helyezve a táskájába csúsztatta, majd felállt, kilépett az irodájából és a biztonsági főnök felé fordulva ennyit mondott:

- Indulhatunk!

A csípős őszi szél szinte kaparta a fiú arcbőrét. Órák óta állt a Népligetben, de sehol egy kuncsaft.

- Mocskos buzi! - hallotta távolról egy férfi hangját és a következő pillanatban érezte, hogy eltalálták egy műanyag pohárral.

A pohár tartalma végig csorgott a kabátján. Még ez is. Nem elég, hogy jéggé fagyott a novemberi hidegben, még a kabátját is ki kell mosnia.

Legalább két napig nem dolgozhat, mire ez megszárad.

Ahogy ott állt, várta a "fuvart", magában a szüleit átkozta. Nem volt jó gyerekkora. A szülei alkoholisták voltak, az apja agresszív. Mindig talált valami okot arra,

hogy Milánt megüsse. Ha vidám volt azért kapott egy maflást, mert "mit röhög ez itt, amikor ilyen szar az élet?", ha szomorú volt, akkor azért ütötte, mondván

"tűnj innen, látni sem bírom a savanyú képedet". Ilyenkor mindig a szobájába vonult el a világ elől és egyetlen saját tárgyával, egy kopott plüssmackóval foglalkozott.

Az volt az egyetlen barátja, mindent neki mondott el.

Érezte, hogy a szél szinte lemarja arcáról a könnycseppeket. Az iskolára gondolt, ahol mindig kiközösítették, mert nem olyan volt, mint a többiek. Nem a legmárkásabb

cipőben, nem a legújabb divat szerint volt öltözve. Nem szeretett sem verekedni, sem focizni, helyette, ha tehette, olvasott. Jó tanuló volt. Tanárai csodálkoztak is,

hogy a nehéz körülmények ellenére, hogy tud minden alkalommal felkészülni a következő napi óráira. Zsuzsa néni, az osztályfőnöke nagy jövőt jósolt neki.

Ösztöndíjakat emlegetett, meg egyetemet. Milán egyetlen vágya az volt, hogy nyugodtan élhessen. Nem vágyott gazdagságra, egyszerűen csak nyugalmat szeretett volna

és ha még belefér, akkor egy kis szeretetet.

Savanyú mosolyra húzta a száját. Szegény Zsuzsa néni, ha látná, hogy egyetem és fényes karrier helyett a Népligetben árulja a testét, biztosan megvetné. Körülnézett maga körül

és eldöntötte, hogy a mai munkája reménytelen. Senki nem fog már ebben a hidegben kimenni oda és elvinni őt egy körre.

Hazaindult. Útközben eldöntötte, hogy beugrik az útba eső közértbe és utsolsó forintjaiból megvásárolja a vacsorát.

Ahogy az üzletbe lépett, nem hitt a szemének. Zsuzsa néni éppen a pénztárnál állt és fizetett. Semmit nem öregedett, pedig a ballagása óta eltelt legalább nyolc év.

Ugyanúgy nézett ki, mint akkor, a nyolcadikas ballagáson, ahol szorította Milán kezét az egész ünnepség alatt. A fiú nem az iskola elhagyása miatt sírt, hanem azért

mert elveszíti az egyetlen embert, aki szerette. Azóta nem is találkoztak, másfelé vetette az élet.

Percekig habozott, hogy oda merjen-e menni a tanár nőhöz. Szégyellte a kólafoltos kabátját és félt attól, hogy Zsuzsa néni a munkája felől kérdezősködik, a szeretet viszont győzedelmeskedett.

Mellé állt és megszólította:

- Kezét csókolom!

- Jó estét kívánok! - pillantott rá az asszony, majd elindult a kijárat felé.

- Zsuzsa néni! Nem tetszik megismerni? Milán vagyok. Az iskola...

- Milán? De megnőttél. Kész férfi vagy. Amikor utoljára láttalak... Rohan az idő.

- Hogy tetszik lenni?

- Köszönöm szépen, minden rendben. Már nyugdíjas vagyok, jut idő bőven az unokákra. És te? Hogy, s mint élsz? - hirtelen a fiú kosarába pillantott. - Ez lesz a vacsorád? - utalt a tejre és a zsemlékre.

- Igen. - mosolyodott el a fiú. Emelet fővel válaszolt. Sosem szerette, ha sajnálják.

- Egyedül élsz? Ott hagytad a szüleidet?

- Igen. Már jó pár éve.

- Jól tetted, kisfiam. Nem volt az jó neked. Én is egyedül a vagyok. A férjem pár éve örökre itthagyott minket.

- Nagyon sajnálom.

- Köszönöm, fiam. Nincs kedved kicsit feljönni hozzám? Megbeszélgethetnénk az elmúlt éveket. Készítek valami finom vacsorát.

- Igazán nem akarok zavarni, köszönöm. Talán majd legközelebb.

- Kérlek. Nekem is jobban esik a falat, ha nem egyedül kell ennem.

Milán beleegyezett. Semmi kedve nem volt egyedül tölteni az estét. Jól érezte magát Zsuzsa néni társaságában, úgy érezte, hogy visszakap valamit a múltjának azon részéből, ami kedves volt neki.

Az asszony egy kellemes kis kétszobás, második emeleti lakásban lakott a belvárosban. Ahogy beléptek az ajtón, Milánt furcsa érzés fogta el. "Tehát ilyen egy otthon?" - gondolta magában.

Mindennek megvolt a helye, tiszta volt és csendes.

- Felakasztom a kabátodat, foglalj helyet a nappaliban. Készítek teát.

Amég Zsuzsa néni az italt készítette, Milán a rengeteg könyvben gyönyörködött. Jó néhány volt közöttük olyan, amit már olvasott is. Megérkezett a tea, s Milán leült a tanár nővel szemben.

- Hogy kerültél el a szüleidtől?

- Jött a szerelem. Legalábbis azt hittem, hogy az. Később rájöttem, hogy csak menekülni akartam otthonról. Egy kis lakást béreltünk ketten, de ő úgy gondolta, hogy más oldalán boldogabb lenne.

- A férfiak már csak ilyenek. - vetette oda Zsuzsa néni olyan természetességgel, mintha csak azt mondta volna, hogy ma nagyon fújt a szél.

- De... Zsuzsa néni.... tudta? - Milán kezében megállt a pohár. Megdöbbent.

- Persze. Ne feledd, hogy jó pár évig nap, mint nap össze voltunk zárva. Az ember ennyi idő alatt kiismeri a másikat, ha kíváncsi rá.

- Miért nem említette soha?

- Miért említettem volna? A te dolgod, nem tehetsz róla, hogy így alakult, nekem pedig semmi közöm hozzá. - volt ebben a mondatban valami anyai védelem, amit Milán nem tudott mire vélni.

Kellemesen telt az este, a vacsora is finom volt, mindketten élvezték a beszélgetést az elmúlt évekről. De valami hirtelen megváltozott.

- Miből élsz, kisfiam? Hol dolgozol?

- Én... a... - lehajtotta a fejét. A fiú, akit a büszkesége soha nem engedett szégyenkezni, most egy csapásra eltűnt.

- Ne kérdezzelek igaz? Nem tartozik rám.

- Nem erről van szó. Csak...

- Rendben. Felejtsük el.

- A Népliget... - csuklott el a fiú hangja.

- Szent ég! Hogy kerültél oda?

- Amikor ott hagyott egyedül a lakásban, rövid idő alatt állást kellett találnom. Még szakmával sem könnyű, nem hogy 8 általánossal. Egy interjúról tartottam hazafelé és megpihentem a Népligetben egy padon. Egy férfi jött oda hozzám és megkérdezte a tarifát. Először csak bambán néztem rá, aztán azt mondtam magamban, miért is ne?! Ki akartam próbálni. Tudni akartam, hogy milyen. Aztán benne maradtam. Ennek már 6 éve.

Dermedt csend ült a szobára. Hosszú percek teltek el, mialatt csak nézték egymást. A kínos pillanatokat Milán törte meg:

- Azt hiszem ideje mennem. Nagyon köszönöm a vendéglátást, örültem Zsuzsa néninek.

- Én is neked, Kisfiam. Megtennéd, hogy holnap felugrasz hozzám? Támadt egy ötletem.

Milán ígéretett tett a holnapi látogatásra. Amint hazaért, rögtön ágyba vetette magát. Jól eső érzés volt a meleg takaró alatt elnyúlni. A televíziót nem kapcsolta be, ma nem érdekelte. Behunyta a szemét és a kellemes estén gondolkodott. Kíváncsi volt, hogy mi juthatott az asszony eszébe, ami miatt másnap fel kell keresnie.

Reggel enyhe időre ébredt. Percekre a nap is kisütött. Ereje nem volt, de a lelket feltöltötték a sugarai. Délelőtt Milán a lakást hozta rendbe, majd előkészítette ruháit a délutáni találkozóra. Nagyon izgatott volt, el sem tudta képzelni, hogy mivel fogadja majd Zsuzsa néni, de örült, hogy újra láthatja. Mielőtt elindult még átszaladt a szomszéd nénihez megkérdezni, hogy bevásároljon-e neki.

Szerették a szomszédok. Tisztelettudó, segítőkész srác volt, senki meg nem mondta volna, hogy olyan sanyarú gyerekkora volt.

Zsuzsa néni széles mosollyal nyitott ajtót, örült, hogy Milán betartotta az ígéretét és meglátogatta.

- Menj a nappaliba, fiam, viszem a teát.

Ahogy Milán belépett a nappaliba egy húsz év körüli, jól öltözött, barna hajú, szemrevaló srácot pillantott meg. Egy pillanatig kellemetlenül érezte magát, úgy gondolta, hogy rosszkor érkezett.

- Hát miért nem ültél még le? - hallotta a tanár nő vidám hangját. - Szeretném bemutatni az unokámat.

A barna fiú felállt és kezet nyújtott.

- Tamás vagyok.

- Milán. - mutatkozott be ő is. Tamás érintése határozott volt, de ugyanakkor puha és gyengéd. Összesen ennyit gondolt úgy rá, mint férfire.

- Azért hívtam ide Tamást, mert segítségre lenne szüksége. Egyedül él egy kétszobásban. A munkája nagyon lefoglalja és eléggé rendetlen is. Azt gondoltam, hogy esetleg, dolgozhatnál neki. Amég volt annyi erőm, minden nap mentem, takarítottam, főztem, de már nem leszek fiatalabb én sem. Tudsz főzni?

- Igen, tudok és nagyon szeretek, de egymagamra nem igazán szoktam.

- Ez nagyszerű. Lenne kedved ellátni az unokámat? Természetesen nem kívánjuk ingyen.

- Én nem is tudom.

- Az irodában, ahol dolgozom rengeteg az adminisztráció, otthonra is jut belőle, nehezen győzöm. - vette át a szót Tamás. - Értesz a számítógéphez?

- Csodát nem tudok vele művelni, de azért néhány dolgot tudok. Például a szövegszerkesztőben elég jól boldogulok.

- Remek. Ha elvállalod a munkát és kedved is van, akkor ebben is besegíthetnél.

- Nagyon köszönöm. Megpróbálkozhatunk vele. Nem ígérek semmit, hiszen nem láttam a lakást, de igyekszem kitartani. Nagyon hálás vagyok.

- Mi köszönjük. Mama, nekem mennem kell, rengeteg a dolgom. Köszönöm a teát, holnap benézek. - ezzel lenyomott két cuppanós puszit a nagymamája arcára. Milánnak odavetett egy laza sziát és távozott.

- Nem mindig ilyen nyers, de ma kiborították a munkahelyén. Nagyon fáradtan érkezett. Gondolom az egyedüllét is felőrli az idegeit. Remélem jól kijöttök majd egymással.

Milán örömmámorban úszott. Nagyon örült, hogy végre normális munkát végezhet és nem kell többé undorító vénembereket kielégítenie. Zavarta viszont Tamás viselkedése. Félt, hogy hosszútávon nem fogja tudni elviselni a modorát.

Elérkezett az első munkanapja. Zsuzsa néni elkísérte a lakásba és a kezébe nyomta a másolt kulcsot. Összeírták, hogy mire van szükség a közértből, majd Milán vásárolni indult, Zsuzsa néni pedig egy barátnőjét látogatta meg. Minden remekül alakult. Finom lett az ebéd és a rendetlenséget is pár óra alatt elhárította. Az órára pillantott, fél 6 volt, nem sokára megérkezik Tamás, így a konyhába vonult és feltette a vizet a teának. Egy papíron adták oda neki Tamás napirendjét, amibe többek között az is bele volt írva, hogy hazaérkezése után, először teázni szeret és csak azután enni.

- Szia! - lépett Tamás a konyhába. Arca nyúzott volt és piros a hidegtől.

- Szia! Hogy telt a napod? - próbált kedveskedni Milán.

- Fárasztóan. - fogta rövidre a választ a fiú.

Milán úgy érezte, hogy ezt nem fogja tudni megszokni. Tamás stílusában volt valami lekezelő, amiről nem tudta, hogy alaptermészete-e vagy vele van problémája.

- Evés után szeretném ha ezeket az űrlapokat feltöltenéd ezekkel az adatokkal. - nyomott egy hatalmas paksamétát a srác kezébe.

- De nekem otthon nincs gépem.

- Nem mondtam, hogy vidd haza. A dolgozószobámban van egy gép, én majd laptopon csinálom a másik felét a szobámban.

- Hogy fogok hazajutni? Mire ezzel végzek már az éjszaka közepén leszünk.

- Nézd! Azt hiszem nem határoztunk meg munkaidőt. Természetesen, ha éjszakába nyúlik a munkád, akkor azért jár a plusz pénz is. Nem kell hazamenned, a dolgozószobámban van egy ágy, azon aludhatsz.

Milán most gondolta úgy, hogy elköszön és többé vissza sem jön, aztán hirtelen eszébe jutott a Népliget. Nem. Azt nem, akkor inkább maradok.

Evés után, a megbeszéltek szerint elvonultak adminisztrálni. Lehetett talán hajnal 2 óra is, amikor Milán kikapcsolta a gépet és leheveredett az ágyra. Nem tudott aludni, szokatlan volt számára a környezet. Elkezdte tervezni a következő napját. Reggel az lesz az első dolga, hogy hazamegy és hoz valami ruhát.

Teltek a hetek. Nem volt ritka, hogy Milán Tamásnál aludt, rengeteg volt a papírmunka, de egy szava sem lehetett, mert amellett, hogy Tamás ezt már az első beszélgetésük alkalmával közölte, még jól meg is fizette érte. Többet keresett ezzel a tisztességes munkával, mint a testével.

Tamás azon a napon meglepően későn érkezett haza. Milánt megdöbbentette a gondolat, hogy aggódik a férfi miatt. Nem volt alaptalan. Tamást egy kollégája kísérte haza, ugyanis eltörte a lábát.

- Most egy jó ideig nem jöhet dolgozni és az orvos szigorú fekvést írt elő neki. - közölte a híreket Milánnal a kolléga.

- Természetesen a munkámat itthon is el tudom látni, de így neked is sokkal több lesz a feladatod. Ha nem bírod, csak szólj, hívok segítséget. - most tapasztalta először, hogy a férfi emberi hangnemet ütött meg.

Mivel Tamást állandóan ki kellett szolgálni és figyelni kellett, így a dolgozó szobában ágyazott meg neki. Együtt voltak egész nap, de csak a kötelező dolgokról beszéltek egymással.

- Ne haragudj rám! - törte meg egyik nap a csendet Tamás.

- Miért kellene haragudnom? Nem tehetsz róla, hogy ilyen szerencsétlenség történt.

- Nem ezért. Elítéltelek és féltem tőled. Mama mesélte, hogy mit dolgozol és először tiltakoztam, de hajthatatlan volt, hát beadtam a derekamat. Nem hittem benned. - Milánt szíven ütötték a férfi szavai. Úgy érezte, mintha egy vödör jeges vizet borítottak volna a hátára. Tehát ezért volt ilyen? - vonta le a következtetést.

- A legnagyobb baj ... az a baj ... - most látta először elesettnek Tamást.

- Mi? Rosszabbat már úgysem tudsz mondani. Bökd ki. - vetette oda jegesen.

- Megtetszettél. Nem elsőre. Amikor hazaértem és minden rendben volt, meleg étel volt és tudtam, hogy nem leszek egyedül, valami elkezdett bizseregni bennem. Megijedtem az érzéstől, de akkor már tudtam, hogy az vagy, akinek gondoltalak.

- Tudtad mi? Hát ide figyelj. Nem érdekel, hogy most mit érzel. Engem nagyon nehéz megbántani, de neked sikerült. Halvány fogalmad nincs arról, hogy miért kellett azt csinálnom. Ha olyan lennék, mint amilyennek képzeltél, akkor ezt sem vállaltam volna el, mert nem akartam volna kitörni. Azt hiszed, hogy veled könnyű? Minden nap az unott pofádat nézni? Minden nap utánad pakolni és mindennek a tetejében még emberszámba sem veszel? Elmenekülhettem volna. Meg is fordult a fejemben, de nem tettem. Még a faragatlan stílusod is jobb, mint azt csinálni. Persze te ezt sohasem fogod megérteni. Kedvem lenne most itt hagyni. Megnézni, hogyan boldogulsz egyedül, de nem teszem. Nem miattad, te nem érdekelsz, de a nagymamádnak tartozom ennyivel, nem csak a munka miatt. Tudod egész életemben ő szeretett engem egyedül. - azzal sarkon fordult és kiment a fürdőbe. Patakzottak a könnyei, holott sosem volt jellemző rá, hogy könnyen elsírja magát. Nagy puffanást hallott a szoba felől, berohant. Tamás a földön feküdt. Tehetetlenül, elesetten nézett fel rá. Összepillantottak és egyszerre tört fel mindkettőjükből a nevetés. Milán odalépett a fiúhoz és felsegítette. Amikor az ágyra tette, leült mellé. Csak nézte a férfit és nem tudta mit gondoljon. Hirtelen vonzónak találta. Eldöntötte, hogy ad egy esélyt a férfinek.

Pár hónap múlva egy délután Milán meglátogatta Zsuzsa nénit.

- Hogy vagytok? Boldogultok egymással? - kérdezte az asszony furcsa tekintettel, miközben Milán arcát vizsgálgatta.

- Most már igen.

- Hála az égnek. Rengeteget veszekedtem vele. Mindig ilyen makacs volt. Nem rossz ember ám, csak olyan magának való.

- Már tudom. - mosolyodott el Milán. - Lehet, hogy ezért nem akadt neki egy nő sem. - próbálta felmérni a terepet, hogy mit tud a nagymama.

- Nő? De hiszen te nem tudod? Az unokám nem a nőket szereti.

- De tudom, csak nem tudtam, hogy Zsuzsa néni is tudja. Én ne tudnám?! - kacsintott rá a fiú.

- Tehát seikerült?

- Köszönhető Zsuzsa néninek.

- Nekem? Ugyan, én nem csináltam semmit. - pirult el az asszony.

- Persze. Biztosan csak véletlen volt, hogy ott akadt állásom. - vigyorgott Milán.

- Jól van, jól van. Mindketten egyedül voltatok, szükségetek volt a másikra. Őt azért ismerem jól, mert az unokám, téged meg azért mert az osztályfőnököd voltam. Tudtam, hogy jól meglesztek együtt, ha Tamás végre hajlandó félretenni az önfejűségét.

- Mindent nagyon köszönök. - indult haza Milán. Igen, haza. Fél év elteltével eladták a lakását és Tamáshoz költözött. Most már nem fizetésért dolgozik, már az övé is a lakás.

Lali ült az ágy szélén, tehetetlenül, megtörten. Nézte Gyuri holtsápadt arcát, nézte a testéből kilógó csövek kavalkádját és félt. Rettenetesen félt, hogy elveszíti. Minden oka meg volt rá. Egy agyvérzés egy fiatal szervezetet is képes felfalni, nem még egy 65 éves megfáradt emberét. Ahogy a haldokló ember végignézi élete filmjét, mielőtt kileheli a lelkét, úgy merült most emlékeibe Lali is.

Szemtelenül fiatal volt, 18 éves. Érettségi után a bölcsészkarra jelentkezett. Mindig is a humán dolgok álltak hozzá közelebb. Szeretett olvasni és néha még verseket is írt. Soha nem mutatta meg senkinek, nem vágyott a nyilvánosságra, csupán versbe öntötte azt, ami a lelkében dúlt. Azon a nyáron a családjával a Balatonnál nyaralt. Izgatott volt. Tudta, hogy a hely minden zugát be fogja járni, megnézi a környező kiállításokat, múzeumokat. Esténként olvas majd a lenyugvó nap fényében és sokat fürdik. Első nap rögtön a Tihanyi Apátság felé vette az irányt. Egy útikönyvet kölcsönzött indulás előtt a könyvtárból és abban olvasta el a tudnivalókat a templomról. Ahogy a templom előtt állt és felnézett a keresztre különös nyugalom szállta meg. Csodálta az építészet eme remekművét. Egy hangra lett figyelmes:

- Do you speak English? – kérdezte egy 20 év körüli szemrevaló fiatalember.

- Yes, I do. – válaszolta magabiztosan. Tanulta a nyelvet, de még sosem használta, így örült, hogy kipróbálhatja a tudását élesben is.

- Ez kellemetlen, mert én nem. – Mondta a fiú a feje búbjáig elvörösödve.

- Akkor miért angolul kérdeztél?

- Azt hittem turista vagy.

- Az vagyok, de egy magyar turista.

- Honnan jöttél?

- Budapestről. Szeretem a fővárost. – Mondta bután. Tetszett neki a fiú, de természetesen nem mert lépni. Abban az időben ez főbenjáró bűnnek számított.

- Én is szeretem, de nem ott élek. Vidéki vagyok, de minden álmom a fővárosban élni. Egyedül vagy?

- Igen. A családom a szállodában maradt.

- Nincs kedved velem tartani? A templomot szeretném megnézni, de egyedül valahogy...

- Hát, ha nem zavarlak, akkor...

- Akkor nem hívtalak volna. – mosolyodott el. Két kis gödröcske jelent meg az arcán, ami teljesen hatalmába kerítette Lalit. Az első perctől szimpatikusnak találta a fiút, de ez a mosoly ellenállhatatlan volt.

- Ha már „útitársak” leszünk, bemutatkoznék. Gyuri vagyok.

- Lali. Örvendek.

Ahogy elindultak a templom felé, Lali minduntalan érezte a fenekén Gyuri tekintetét. Hátra akart nézni, de félt. Nem tudta, hogy mit kezdjen akkor, ha a férfi tényleg a fenekét nézi és hogyan leplezze zavarát, ha nem. Bent az apátságban nem nagyon szóltak egymáshoz. Néha kósza pillantásokat vetettek egymásra, kedves mosoly kíséretében. Az oltárnál tartottak. Megálltak előtte. Összebeszélés nélkül mindketten összekulcsolták a kezüket és halk imába kezdtek. Amikor végeztek egymásra néztek. Volt Gyuri tekintetében valami. Valami gyengédség, valami simogató. Lali egyre jobban érezte, hogy a férfi is a saját neméhez vonzódik. Ez akkor nyert valamelyest bizonyítást, amikor Gyuri egy óvatlan pillanatban rákacsintott. Azon a nyáron szinte minden napot együtt töltöttek, bebarangolták az északi partot majdnem teljes szélességében.

 Egy nővér jelent meg az ajtóban. Bíztató mosolyt küldött Lali felé.

- Hoztam egy kis teát. Igya meg.

- Köszönöm szépen. – Nyúlt remegő, öreg kezével a pohár felé.

- Nyugodtan hazamehet, bármi változás történik, azonnal értesítjük. Itt nem tud semmit tenni érte. Pihennie kell, különben kimerül. Már 3 napja itt ül, ezt így nem lehet.

- Értse meg nővérke, nekem csak ő van.

Felrémlett benne a nagy nap, ami legalább annyira volt teli örömmel, mint szomorúsággal. 23 éves volt akkor, Gyuri 25. Felvették tanítani egy iskolába valamelyik külső kerületben. Gyuri már egy éve dolgozott az egyik hivatalban. Mindent előre elterveztek. Gyuri akkor örökölt egy nagyobb összeget, amiből egy kis házat szerettek volna venni távol a várostól, ahol nyugodtan élhetnek ketten. Azon a napon nagy kővel a szívében ment haza. Úgy érezte, megfullad a feszültségtől, minden lépéssel egyre nőtt benne a félelem. Tudta, hogy a szülei soha nem fogják elfogadni a másságát. Így volt. Elmondott mindent. A nyaralást, Gyurit, a terveiket. Édesanyja zokogott, apja önmagát vádolta.

- Mit nem adtam meg neked? Mit rontottam el? – ordította maga elé, majd könny gördült végig az arcán. Ekkor látta először sírni az édesapját.

- Neked nincs helyed köztünk. – Hallotta apja szájából a végső mondatot, aztán többet nem is nézett rá.

- De István. Mégis csak a mi gyerekünk. – zokogott fel az anyja.

- Nekünk nem lehet ILYEN a gyerekünk. A szomszédoknak hogy fogod megmagyarázni?

Többet nem hallott a beszélgetésből. Összepakolta a holmiját és kilépett a szülői házból. Örökre. Gyurihoz ment. Meg volt beszélve, hogy megnézik azt a kis házat, amit kinéztek maguknak. Ahogy körbejárták, beleszerettek. Nem volt nagy, de szép volt, pont amilyenről álmodtak. Azonnal megvették, s az estét már ott töltötték. Közös életük első estéjét a földön, pokrócon fekve, lepedővel takarózva.

Lali most az EKG ütemes csipogását hallgatta. Rettegett attól, hogy ez a hang egyszer majd folyamatossá válik és elveszíti azt, akivel egész életében boldog volt, akiért feladta a családját, aki feladta érte a családját.

Gyuri ujja megmozdult. Lali kezébe vette a kezét, azt a nagy lapát kezet, amit úgy szeretett megérinteni, megpuszilgatni. Most szinte élettelen volt. Szerette volna, ha ez a kéz újra és újra megsimogatná, ahogy éveken keresztül.

Karácsony volt. Talán a tízedik közös karácsonyuk. Lázasan készülődtek, mint mindig. Szerették ezt az ünnepet. Abban a kis házikóban még a karácsony is szebb volt. Szerették nézni, ahogy a szállingózó hó lassanként maga alá temeti a környéket. Hetekkel ezelőtt már megvették egymásnak az ajándékokat és most a fát díszítették, közösen. Nagyokat beszélgettek közben, karácsonyi dalokat énekelgettek, s kinevették egymás fals hangját. Kopogtattak. Lali az ajtóhoz sietett, elképzelni sem tudta, hogy ki lehet az ilyenkor. Kinyitotta az ajtót. Két megtört, csillogó szemű öreg állt az ajtóban. Egy hajlott hátú néni és egy keménykötésű, de fáradt szemű bácsi. Lali szülei. Senki nem szólt semmit. A fiú szemében könnyek csillantak. Úgy szorította magához szüleit, mintha sosem akarná elengedni őket. Percek teltek el egymás karjaiban zokogva. Gyuri a szobából nézte az eseményeket és összeszorult a szíve. Nem tudta, hogy mi lesz a következő pillanatban, hogy csak a fiukat akarták látni vagy kibékülnek és elfogadják őt is a gyerekükkel együtt. Lali beinvitálta őket a takaros szobába.

- Isten hozta önöket! – törte meg a csendet Gyuri.

- Szervusz, fiam! – nyújtotta a kezét Lali édesapja.

 Ez volt a legszebb karácsonyi ajándék, amit ez a két fiú kapott az életben. Legalább egyikük családját visszakapták és így nem érezték magukat annyira egyedül a világban.

- Gyuri, ne hagyj itt engem. – Súgta kétségbeesetten a férfi. – Ha 45 évig nem hagytál el, akkor ne most, kérlek. – s megeredtek a könnyei.

Gyuri nem válaszolt, csak az EKG készülék csipogott a szobában. Lali nézte a férfi arcát és még öregen, betegen is tetszett neki. Maga elé képzelte a kis mosolybarázdákat és arra gondolt, bárcsak láthatná még őket az életben.

- Tudod, már az első percben tudtam, hogy együtt fogunk megöregedni. Nem tudom miért, de megéreztem, hogy minket egymásnak teremtett az Isten. Akkor ott a templomban, magamban igent mondtam neked egy hosszú, boldog életre. Nem bántam meg semmit, egy percet sem. – Lalinak itt elakadt a szava. Megtörte az EKG folyamatos hangja. Tudta, hogy mit jelent. Ráborult Gyuri élettelen mellkasára és sírni kezdett.

- Mindent köszönök, Drágám! – a mondat után erős szorítást érzett a mellkasában és, mintha a levegő  is kevesebb lett volna. Nem kapott oda, nem harcolt, nem volt miért. Megváltás volt számára.

Egy órával később az éjszakás nővér nyitotta ki az ajtót. A két halott férfi látványa könnyeket csalt a szemébe. Nem gondolta, hogy valakik így szerethetik egymást, ilyen őszintén és ártatlanul, míg a halál el nem választ.

2006. május 12.

Sosem gondolta volna, hogy egyszer ilyen helyre kerül. Dávid mindig becsületesen élt. Dolgozott, idejében befizette a számláit. Soha nem volt tartozása sem. A neveltetéséből adódóan sem engedhette meg magának azt a szégyent, hogy tartozzon valakinek.

Most, ahogy ott ült a rácsok mögött a városi börtönben újraértékelte az életét. Kereste azt a pontot, ahol megbotlott. Újra és újra, másodpercről másodpercre próbálta felidézni magában azt a napot. Hirtelen megvilágosodott az elméje. A főnöke. A főnöke a felelős azért, hogy ő most itt van.

Könyvelőként dolgozott egy hatalmas irodában. Szerette a munkáját. Kisgyermekként édesapjával is mindig számháborúztak, a papa gyakorolta vele a matekot. Szeretette a matematikát. A számok világa mindig titkokat hordozott magában. Amint meglátott egy egyenletet, rögtön meg akarta fejteni a titkát. Mi lehet az x helyén? Ez olyan, mint amikor valaki olvas egy krimit és már csak egyetlen hiányzó láncszem van, az, hogy ki a gyilkos.

A munkahelyén szerették. Mindig pontos volt és az alkalmazottaknak is minden találkozáskor küldött egy erőt adó mosolyt. Csak egy valaki nem szerette. A főnöke. Takács urat már rég nem a számok világa érdekelte. Pontosabban az, de a bankszámláján lévő számok növekedése. Csalt, ahol tudott, átverte az ügyfelet. Sosem bukott le. Sosem, csak most az egyszer. Mégsem ő van itt a hidegben, a dohszagban.

Dávid önmagát okolta. Rá kellett volna jönnie, hogy nem véletlenül olyan magas az az összeg és nem véletlenül olyan kacifántos az elszámolása. De nem jött rá és most itt ül reményvesztetten, tisztátalanul.

Kattan a zár, nyílik az ajtó. Belép rajta egy őr.

- Hoztam magának egy játszótársat. – Vihog idétlenül.

- Jól megvagyok egyedül is.

- Ez nem kívánságműsor. – Vicsorít rá az őr, majd betereli a majd’ két méter magas férfit.

Dávid az első pillanatban megrémül. Mindenféle gondolatok járnak a fejében, hogy mit követhetett el ez a férfi. Tán egy pszichopata, aki kéjből gyilkol és akkor ő sem fog már reggel felkelni. Aztán a szemét nézi. Hatalmas, mandula formájú barna szemek tekintenek rá valahol az arc mélyéről. Semmi nyoma az agresszivitásnak, inkább a fájdalom az, amit ki tud olvasni belőle. Az őr leveszi a bilincset, majd hátat fordít, csukódik az ajtó és újra kattan a zár. A trampli ott áll, nézi az ajtót és felsóhajt. Dávid köszönni akar, de a hang nem hagyja el a torkát. Úgy érzi, mintha egy hatalmas lángoszlop izzana a nyaka helyén. Fojtó a csend. Távoli zajokat lehet hallani. Beszédfoszlányokat, autók zaját. A trampli most megfordul és egyenesen Dávid felé tart. A fiú most érzi, ahogy megfeszülnek az izmai és levegő után kapkod. A másodperc töredéke alatt lepereg előtte élete filmje. A robosztus hústömeg megáll előtte, mosolyfélére húzza a száját és kezet nyújt.

- Alex vagyok. – Mondja félszegen, lágy baritonján.

- Dávid. – feleli halvány hangon.

- Csak nem félsz, fiú? – néz rá döbbenten amaz.

- Bevallom egy kicsit elgondolkodtam, hogy véletlenül nem egy pszichopatát kaptam-e. – sértők a szavai, s mire kimondja őket, megijed. Nem akarja haragra gerjeszteni újdonsült „élettársát”, hisz ki tudja meddig kell „élvezniük” egymás társaságát.

Alex hatalmasat kacag. A tüdejéből kiáramló levegő szinte megremegteti a zárka falait.

- Nem, nem pszichopata. Csak egy ártatlan ember, aki rosszkor volt rossz helyen.

- Akkor ez itt az ártatlanok cellája, ugyanis én sem követtem el semmit. Azt hiszem jól megleszünk.

 - Remélem. Én nem sok vizet zavarok. Szeretek olvasni, úgyhogy nem sokat fogod hallani a hangomat. – ezzel le is heveredi a szemközti fekhelyre és rögtön egy vaskos könyvet lapoz.

- Remek. – Gondolja Dávid. Veled is csak többen lettünk.

Ledől az ágyra és szundítani próbál. Ezt az egy előnyét találta annak, hogy itt van. Hetek óta nem tudta kipihenni magát rendesen. Rengeteg munkája volt, amiből otthonra is jutott. Nem bánta. Egyedül élt.

2006. május 14.

- Nos? Mi volt a tárgyaláson? – kérdezte Alex Dávidot érdeklődő tekintettel.

- Semmit nem haladtunk előre. Még mindig tagad az a mocsok. A tanún nem vallanak ellenem, de ezzel nem vagyok kisegítve. A kollégáim remek kis jellemzést adtak rólam, ami az ügyvédem szerint előnyömre fog válni.

- Fel a fejjel, fiú. Az igazság mindig győzedelmeskedik.

- Láttam én már olyat, amikor pont az igazság bukott el.

- Ne légy ennyire pesszimista. Higgy benne és akkor nagyobb esélyed van a győzelemre.

- Lehet, hogy igazad van. Tulajdonképpen miért vagy itt?

- A nagybátyám miatt. Egy dúsgazdag bankárról van szó, aki egyetlen örökösének engem jelölt meg. Nincsenek gyerekei. Engem születésemtől fogva úgy kezel, mintha a sajátja lennék. Szóval a nagybácsi... meghalt.

- Igazán sajnálom.

- Én is, de ezzel hatalmas bajba sodort. Én találtam meg. Fejbe lőtte magát a saját irodájában. Amikor beléptem ott ült az íróasztala mögött, lekókadt fejjel. Odaléptem hozzá és akkor láttam meg a fegyvert. Felemeltem a földről, amikor belépett a titkárnője.

- Rémes. Ez egy szerencsétlen véletlen.

- Igen, az.

- És nem próbáltad elmagyarázni neki, hogy ez tévedés?

- Azonnal hívta a rendőrséget. Mire észbe kaptam, már bilincs volt a kezemen. Szar a helyzet, fiú.

- Biztosan lesz valami, amiből kiderül, hogy nem te vagy a tettes.

- A remény hal meg utoljára. Őszintén hiszem, hogy kiszedik a hibás hajszálat a gépezetből.

Lehajtott fejjel ültek az ágy szélén. Elmerültek a gondolataikban. A zár kattanására kapták fel a fejüket.

- Vacsora. – mondta unottan az őr és letette a két tálcát, majd kilépett és újra kattant a zár. Dávid úgy érezte, hogy minden kattanáskor egy-egy idegszála pattan el ás minden alkalommal egy lépéssel távolabb kerül az igazságtól. El sem tudta képzelni, hogy öt évet húzzon itt le.

A vacsora elfogyasztása után Alex ismét fellapozta a vastag könyvet, Dávid pedig aludni próbált. Éjfél lehetett mikor megébredt. Az oldalán feküdt, arccal Alex ágya felé. Csukva volt a szeme, érzékelte, ahogy a hold fénye tompán bevilágít az ablakon. Halk sóhajok ficánkoltak a néma csendben. Nem az alvó ember szuszogása volt ez. Dávid résnyire nyitotta a szemét. Nem látott semmit. A hold fénye kevésnek bizonyult bevilágítani a szobát. A sóhajok erősödtek, parányi nyögések társultak hozzá. Teljesen kinyitotta a szemét és megvárta amíg azok hozzászoknak a sötéthez. A fekvő Alex sziluettjét látta maga előtt. Hanyatt feküdt, a fejét a párnába nyomta. Bal kezével a mellkasát simogatta, a jobbal pedig... Dávid nem hitt a szemének. Émelygés fogta el a látványtól. Alex a farkát verte. Az első gondolata az volt, hogy becsukja a szemét és megpróbál visszaaludni. Nem tudta levenni a szemét a rekordgyanús hímtagról. Nézte, ahogy a robosztus ember gyengéden játszadozik a saját testével. Szó, mi szó. Neki is hiányzott a testiség. De nem így képzelte el. Alex sóhajai egyre szaporodtak. Dávid tudta, hogy cellatársa hamarosan a csúcsra ér. Megborzongott. Érezte, ahogy melegség önti el az ölét.

- Mi történik velem? – gondolta. A börtön átmossa az ember agyát?

Sosem érzett vonzalmat a férfiak iránt. Nem undorodott tőle, de nem is szerette volna kipróbálni. Igaz volt meleg haverja, de sosem beszéltek a zárt ajtók mögött történő eseményekről. Dávid megijedt a gondolattól, hogy felizgult egy férfire, aztán megnyugodott. Tulajdonképpen nem a férfit kívánta, hanem magát a szexet. Majd újra megdöbbent: bárkivel. Alex hatalmasat nyögött, ezzel egy időben a hatalmas falloszból spriccelni kezdett a sperma, mely beborította a férfi szőrös mellkasát és hasát. Dávidon mintha áram vágtatott volna keresztül. Élvezte a látványt és ez elborzasztotta. Szeretett volna elmenekülni, elsüllyedni, szerette volna, ha az utóbbi tíz perc kitörlődik az emlékezetéből.

2006. május 20.

A vacsora után zuhanyozni indultak. Első alkalom volt, hogy Dávid nem egyedül ment tisztálkodni. Letette a törölközőjét a tartóra, beállt a zuhany alá és folyatni kezdte magára a meleg vizet. A cseppek simogatták testét. Élvezte, ahogy a víz lágyan végigfolyik rajta. Beszappanozta a kezét és mosakodni kezdett. Ekkor vette észre, hogy Alex a szomszédos zuhany alatt áll. Nem volt válaszfal.

- Nomád körülmények. – gondolta. Végignézte a férfi arányos testalkatát. A víz cseppjei Alex mellkasának a szőrén gyöngyöztek. Ugyanazokat a sóhajokat hallotta, mint azon az éjszakán. Alex élvezte a forró víz üdítő hatását. A sóhajok Dávidot ARRA az éjszakára emlékeztették. Ismét forróság kezdett terjengeni testében. Érezte, ahogy megmerevedik a férfiassága. Elszégyellte magát. Megpróbált elfordulni, de már késő volt. Alex észrevette.

- Mi van, fiú? Régen nyúltál már magadhoz, mi?

- Nem szoktam.

- Ugyan már. Aki ezt mondja, az hazudik. Férfiak vagyunk.

Na, igen. Pontosan ez a probléma forrása. Azt gondolta, hogy a férfi ezzel a mondattal közölni akarja vele, hogy vegye le róla a szemét.

- Csináld csak nyugodtan, engem nem zavar. A hadseregben a srácokkal közösen vertük a farkunkat. Megszoktam már.

- Hidd el, én tényleg nem szoktam. Kamasz koromban csináltam utoljára.

- Lehet, hogy ez a baj. Ezt a feszültséget nem lehet kibírni itt a falak között. Vezesd le nyugodtan. – majd Alex megfordult és tisztálkodott tovább.

Dávid zavarban volt. Félt, hogy a férfi azt hiszi, hogy homokos. Ötlete sem volt, hogy hogyan tisztázhatná magát. Nézte Alex izmos fenekét és egyre jobban hatalmába kerítette az orgazmus utáni vágy. Nem merte megérinteni a farkát, úgy érezte már az is elég lenne a kirobbanáshoz.

- Végeztél már, fiú? Megfordulhatok?

- Megfordulhatsz. Nem csináltam semmit, mondtam már, hogy távol áll tőlem.

- Te tudod. – vigyorodott el Alex.

Dávid megtörölközött, felvette a ruháját és visszaindult a cellába. Hamarosan Alex is megérkezett, derűsen, vidáman. A fiú biztosra vette, hogy a férfi könnyített magán és megkönnyebbülést érzett, hogy mentesül az éjszakai sóhajoktól.

- Nem miattad állt fel a farkam. – Hallotta, ahogy saját hangja szeli a levegőt. Összerezzent.

 - Na és?

- Csak azt akartam, hogy tudd, hogy nem vagyok homokos. – Hebegte sután.

- Én sem vagyok az, de ez a bezártság kikészít.

Alex újra olvasni kezdett. Dávid csak ült az ágy szélén és nem tudta mitévő legyen. Kényelmetlenül érezte magát. Azt gondolta, hogy nem hogy tisztázta volna magát, de még inkább belekeveredett egy olyan dologba, ami nem az ő világa.

- Most mit ülsz ott, fiú? – hallotta Alex hangját.

- Nem találom a helyemet. Azt hiszem most kezd kritikussá válni a bezártság.

Alex nem volt betakarózva és ruha sem volt rajta. A farka a kevés szeméremszőrén pihent. Dávid ezt még csak most fedezte fel. Szemével vizsgálgatni kezdte a hímtagot. Újra érezte megmerevedni saját farkát. Egészen kipirult. Vágyott a kielégülésre.

- Kéred, fiú? – ébresztette fel a gondolataiból Alex, aki letette a könyvet és rámosolygott.

- Én....én... én nem...

- Tudom. Gyere, ülj ide, fiú. – intett a férfi. Dávid, mintha valami hipnotikus állapotban lenne, odaült Alex ágyának a szélére.

A férfi keze Dávid felsője alá siklott. A fiú libabőrös lett az érzéstől. Egy teljesen új világot nyitott ki előtte a férfi, amiről eddig azt sem tudta, hogy létezik. Jól esett az érintése, meglepte, hogy ez a robosztus férfi olyan gyengéd tud lenni, mintha apró madártollal simogatnák a testét. Érezte, ahogy lekerül róla a felső és Alex ajkai a mellkasát pásztázzák. Most már nem csak az orgazmust kívánta, hanem a férfit is. Vágyott arra, hogy birtokolja ez a hatalmas, ám de arányos test. A férfi ajkán könnyed mosoly játszadozott. Farkát nekitolta a fiú lábának és ütemes mozgásba kezdett csípőjével.

- Ez jó neked, fiú? – hallotta a vágytól rekedt hangot.

- Nagyooon. – Felelte őszintén.

Hallotta, ahogy a férfi halkan felkacag. Élvezte, hogy rutintalan cellatársa teljesen elveszett az ő bűvöletében.

Dávid megmozdította a kezét. A férfi hímtagja felé közelített, maga sem hitte, hogy képes lesz megérinteni, de sikerült. Alex felnyögött. Vágyott már az érintésére. A fiú esetlenül tapogatózott, mire a férfi gyengéden megfogta a kezét és irányítani kezdte. Másik kezével kiszabadította Dávid farkát a nadrágból és a következő pillanatban már szájában tartotta, mire a másik hangos nyögéssel adta hírül, mennyire jó neki. Szinte táncolt a testük az izgalomtól. Két idegen férfi, akiket összeköt a test megállíthatatlan vágyakozása, az ösztönök vad játéka. Dávid felállt és ledobta magáról a nadrágot. Letérdelt az ágy mellé, pontosan Alex farkával szemben és először csak a nyelvével, majd az ajkával játszadozott a méretes szerszámmal, majd a szájába vette és szopni kezdte. A férfi behunyta a szemét és élvezte a kényeztetést.

- Fordulj meg, fiú! – Hallotta a határozott utasítást. Nem akarta azt, amit sejteni vélt, mégis engedelmeskedett. Alex nekitámasztotta a falnak és gyöngéden belényomta a farkát. A fájdalom hangja elemi erővel robbant ki Dávid torkából, ami Alexet még jobban megvadította. Miközben erőteljes lökésekkel dugta cellatársát, harapdálni kezdte a nyakát. A fiú sosem érzett gyönyöröket élt át. Megszokta, hogy a nőkkel gyengéden kell bánni és sosem hitte volna a fájdalom lehet ennyire édes is. Élvezte, ahogy Alex farka lüktetett benne, majd egy hangos nyögés után érezte, amint Alex farka lüktetve megtölti a fenekét. Izgatta, ahogy a férfi hangjában meghallotta a gyönyört és csakhamar ő is elélvezett.

 Egy évvel később

Ahogy Alex és újdonsült felesége az anyakönyvvezető előtt állt, Dávid érezte, hogy megváltozik köztük valami. Mérhetetlenül boldog volt, hogy őt kérték fel tanúnak. A börtön óta a legjobb barátok lettek és csak ők tudták, hogy mi köti össze őket a legjobban. Az egészben az volt a legizgalmasabb, hogy titok lengte körül. Soha nem szabadott, hogy kiderüljön, hiszen ők nem melegek – mint mondták – csak segítenek egymásnak. Egy láthatatlan kapocs kötötte össze őket. Időközben alaposan megismerték egymást. Szinte olvasni tudtak egymás gondolataiban. Ahogy most Dávid Alexre néz, miközben az hangosan kimondja az igent, tudja, hogy a férfi mire gondol. „Igen, mi elválaszthatatlanok vagyunk.”

Akkoriban kezdett felfelé ívelni a karrierje. Habár előtte is szerették, megbecsülték, mégsem játszott főszerepeket. Egyáltalán nem bánta. Szerelmes volt a munkájába, a színházba. Ha nem színészként dolgozott volna, hanem jegypénztárosként, vagy súgóként, akkor is teljesen meg lett volna elégedve. Az a különös atmoszféra, amely mindig hatalmába kerítette, amikor átlépte a színház küszöbét, megszédítette, megrészegítette. Olyan volt számára, mint valami bájital, amibe ha belekóstol az ember, többé másra nem tud gondolni, csak a vágyott személyre.

            Minden egyes szerepére alaposan felkészült. Órákat töltött a könyvtárban vagy az internet előtt anyagot gyűjtve a szerep pontos kirajzolásához. Sokszor a város legforgalmasabb terén álldogált, nézve az embereket, mozdulatokat, grimaszokat, testtartásokat figyelve, melyeket aztán beépített a karakterébe.

            Most új darabot tűzött ki a színház, melynek főszerepét ő kapta meg. Határtalanul boldog volt, szerette a darabot, többször olvasta, s már akkor elképzelte hogyan vinné színpadra. Most végre megmutathatja. Egyetlen üröm került az örömbe, hogy a karakternek történetesen van egy kis meleg beütése. Semmi több, csupán egy csók, egy másik férfivel. Normális esetben ez nem okozna gondot neki, hiszen ő maga is a saját neméhez vonzódik, de mindezt színpadon megmutatni, ráadásul heteroszexuális partnerrel, kellemetlen gondolatokat szült fejében. A partner. Igen, a partner. Gábor. Akit már az első napján is szemügyre vett. Nem volt különösebben szemrevaló férfi, mégis volt valami a pillantásában, ami megdobogtatta a szíveket, legalábbis az övét. Nem voltak barátok, csupán normál munkatársi viszony volt köztük. Néha, a büfében, a próba szünetében elbeszélgettek, de semmi magánélet, sehol egy titok, pusztán a munka. Sokszor alig tudott Gáborra figyelni. Hatalmába kerítette a varázsa. Elmerengett a kezén, mely ápolt volt és mérhetetlen biztonságot sugárzott. Nem volt belé szerelmes, csupán vágyott a közelségére.

            Valahol az emlékpróbák közepén jártak már, a premier előtt néhány héttel. A szerep megformálása példátlanul jó volt, dicsérte a rendező, dicsérték a kollégák.

Aznap a próba szünetében ismét a büfében itta a szokásos fahéjas teáját, amikor Gábor állt meg az asztala mellett.

- Leülhetek? – kérdezte, de a választ nem várta meg, keze már megragadta a széket.

- Persze. – vetette oda fáradta és kedvetlenül. Maga sem tudta miért olyan kedvetlen. Az időjárásra fogta, az minden esetben jó kapaszkodó és hihető indok.

- Csodálatosan játszol. Igazán örülök, hogy én lehetek a partnered. – mondta Gábor őszinte szemmel.

- Köszönöm.

- Úgy érzem, hogy félsz a csóktól. – Gábor az ő szemeit vizslatta. Talán onnan várta a választ.

- Nem vagyok hozzászokva az efféle megpróbáltatásokhoz, de hiszen színészek vagyunk, majd belejövök. – füllentette.

Már kisgyermek korában is mindig lebukott a füllentéseivel. Ilyenkor mindig elpirultak a szeme alatti kis dombocskák.

- Ez csak egy szerep. Ez nem te vagy, csak a karaktered. Engedd el magad.

Na igen. Éppen ez volt az, ami számára nem volt igaz. A próbafolyamatok alatt egyre kényelmetlenebbül érezte magát Gábor közelében. Amikor a színpadon megérintette, hirtelen mindig úgy érezte, hogy nem tudja a következő sorát. Mintha törlődne a memóriája. Ahol szövegeknek, párbeszédeknek kellett volna lenniük, ott most egyetlen szó állt csak: Gábor. Meghódítani, megtartani, szeretni.

Letelt a tízperces szünet. A második felvonás következett. Az a bizonyos második felvonás, amiben elcsattan az a bizonyos csók. Amint felállt a székről, hogy a színpadra mehessen, megremegtek a lábai. Pánikba esett.

- Nem csinálhatod ezt. Ez a munkád. – korholta magát.

Színpadra lépett. Amint megérezte bőrén a reflektorok melegét, amint magába szívta a színház illatát, elmúlt a remegés. Átszellemült. Nem ő volt az már, hanem a darabban szereplő karakter. Nem az ő tulajdonságai voltak ezek, hanem a karakteré.

Megnyugodott. Tudott koncentrálni, tudta a szövegeit, a rendező nem állította meg sehol. Jött a csók, elcsattant, tökéletesnek érezte, s gondolatban megdicsérte magát, hogy kiállta a próbát és már nem félt az előadástól sem. Sikerült.

- Állj! – hasított a levegőbe a rendező harsány kiáltása.

Mindketten a rendezőre néztek, s Gábor még mindig az ő derekát ölelte. Megnyugtató volt.

- Srácok! Nem két tiniről van szó. Ez két érett férfi. Nem két próbálkozó tinédzsert szeretnék látni, hanem két igazi férfit. Gáborkám! Határozottan ragadd meg a jobb kezeddel Máté derekát, húzd magadhoz, bal kezeddel fogd meg a tarkóját és egy határozott, kemény mozdulattal tapaszd a szádat a szájára. Na, had lássam!

Most már mindketten feszélyezve érezték magunkat. Már Gábor sem volt olyan magabiztos, mint eddig. Szemében megjelent valami furcsa fény. Nem félelem, nem, ez egészen más volt. Mint ha egyszerre mosolygott volna a tekintete. Hihetetlen gyengédséget árasztott magából. Máté nem értette. De hiszen itt most nem kell gyengédnek lenni, sőt egyenesen az ellenkezőjét kell produkálni. Azzal odalépett és a rendező utasításainak eleget téve, újra megcsókolta. Természetesen nem igazi csók volt ez. Senki sem várta el tőlük. Az ajkuk sem ért össze, de mindezt a néző úgy láthatta, mint ha élesben történne.

A következő fél óra a próba végéig pillanatoknak tűnt. Máté semmire nem emlékezett. Arra sem, hogy vajon hibázott-e, arra sem, hogy a rendező megállította-e ezután a darabot. A következő fél óra eltűnt az életéből, mintha beszívták volna a nehéz függönyök.

Az öltözőjébe sietett. Szüksége volt a kis szobácska ölelő biztonságára. Szüksége volt arra, hogy egyedül lehessen egy kicsit, belefeledkezve a gondolataiba, melyeket próbált összeszedni. Próbált visszaemlékezni az elmúlt fél órára, de ott ahol a darab végének kellett volna lennie, ott most sűrű, sötét köd volt. Gábor végérvényesen megbabonázta. Volt már pár kapcsolata, már amennyit a főiskola és a színházi gyakorlat engedett, de amit most érzett, azt egyik korábbi kapcsolatában sem tapasztalta. Leült a tükör elé és kritikusan vizsgálgatta az arcát. Arcbőre fakóvolt, ajka színtelen, a szemében mégis ott ült egy huncut mosoly. A szerelemnek egy kósza szikrája. Megdöbbent és kétségbe esett. Nem reménykedett. Gábor biztosan nem érzi azt, amit ő. Semmit nem tudott a magánéletéről. Soha nem hallotta, hogy barátnőjéről, kapcsolatairól, hódításairól mesélt volna.

A gondolataiból kopogás zaja ébresztette fel.

- Szabad – mondta ki szót, de még saját maga is alig hallotta. Újra kopogást hallott. Tudta, hogy nem hallatszott ki a hangja.

- Szabad! – ismételte hangosabban és határozottan. Örült neki, hogy másodpercek alatt össze tudta szedni magát.

Nyílt az ajtó és Gábor lépett be rajta. Szó nélkül leült a mellette lévő székre és mosolygó szemeivel Máté szemébe nézett.

- Jobban vagy?

Máté nem értette a kérdést. Nem értette, hogy miért lenne rosszul vagy egyáltalán mi jelét adta annak, hogy nincs jól.

- Persze. Miért kellene rosszul éreznem magam?

- A darab végére teljesen elsápadtál. Amikor a tapsrendnél megfogtam a kezed, remegtél.

Máté agyába pengeként hasítottak a gondolatok. Hirtelen minden megelevenedett előtte. Minden szövegfoszlánya, minden rezdülése egy csapásra eszébe jutott.

- Minden rendben, köszönöm, hogy aggódsz. Kedves tőled!

- Ez természetes. Tudom, hogy azelőtt nem nagyon foglalkoztunk egymással. Igazából nem is volt miért. Nem játszottunk együtt, csupán együtt voltunk a színpadon. Én nem is mertelek megközelíteni, hiszen más volt a baráti köröd, mint az enyém.

- Gábor! Nem kell mentegetőznöd. Egyszerűen így alakult. Sosem voltunk rosszban, váltottunk időnként néhány szót. Nem értem, hogy most mi ütött beléd.

Gábor lehajtotta a fejét.  – Hát nem érti! – akkor biztosan félreértettem az egészet. Esküdni mertem volna rá, hogy úgy érez, ahogy én. Könnybe lábadt a szeme. Mióta a darabot elkezdték, nagyobb örömmel járt be a színházba. Amikor Gábor a teátrumba került azonnal kiszúrta Mátét. A színházi büfében ült, egy kollégával teáztak és hatalmasakat kacagtak. Amikor Gábor belépett a büfébe, mint egy szürke kisegér, félelemmel telve, Máté rápillantott és ennyi volt az egész. Gábor azonnal érezte, hogy hevesebben dobog a szíve. Azóta is minden nap megkereste a szőke hajjal keretezett arcot, a  tiszta, tengerkék szemeket, Mátét!

Nem tudta mennyi idő telt el, még mindezt végiggondolta. Felemelte a fejét és belenézett Máté tengerkék szemeibe.

- Ne haragudj, hogy zavartalak, holnap találkozunk. – ezzel felállt és mielőtt Máté bármit is mondhatott volna, elhagyta az öltözőt.

- Szia! – mondta Máté döbbent, elcsukló hangon immáron a csukott ajtónak.

Nem értette Gábort. Úgy érezte, hogy valamit elrontott abban a bizonyos fél órában.

Hamar eltelt a három hét a bemutatóig. Máté izgalommal telve érkezett a színházhoz és egyenesen az öltözőjébe sietett. Belépett és örömmel konstatálta, hogy a jelmezei szépen rendbe téve ott sorakoznak az akasztón. Lepakolt, átöltözött és leült sminkelni a tükör elé. Minduntalan visszakanyarodtak a gondolatai a táskájában lévő kismackóra, amit premier ajándéknak szánt Gábor számára.  Sokat gondolkodott, hogy mivel lepheti meg, míg végül az aprócska mackó mellett döntött. Csak ő tudta az okát. Gábor úgy ölelte a színpadon, mint egy édes mackó. Kissé ellágyult a gondolattól, amiből az ügyelő hangja ébresztette fel:

- Első figyelmeztetés. 15 perc múlva kezdés.

Máté nem ijedt meg. Teljesen készen volt már mindennel. Hátradőlt a székében, lehunyta a szemét és relaxálni kezdett. Minden előadás előtt szüksége volt néhány percre, hogy ellazulhasson, megnyugodhasson. Most ez sem működött zavartalanul. Ahogy lehunyta a szemét, Gábort látta maga előtt. Azt a napot, amikor először meglátta a büfében. Ahogy, mint kisegér, ártatlanul, félszegen belépett a büfébe és a pillantásuk találkozott.

- Második figyelmeztetés. 10 perc múlva kezdés. – hallotta ismét az ügyelő hangját és ahogy közeledett az előadás nőttön nőtt benne az izgalom. Ez természetes. Nem félelem volt ez, hanem egészséges lámpaláz. Minél előbb szeretett volna a színpadra állni, ahol olyannyira otthon érezte magát, mint még sehogy.

- Utolsó figyelmeztetés. 5 perc múlva kezdés. Megkérem a művészeket, hogy fáradjanak a helyükre.

Felállt a székéről, nagyot sóhajtott és elindult a színpad felé. Mielőtt kilépett volna az ajtón, a táskájára nézett, melyben a maci lapult. Eldöntötte magában, nem fogja odaadni. Gábornak ez úgysem jelent semmit.

Elkezdődött az előadás, minden ragyogóan működött, szinte brillírozott a szerepében, amit a minduntalan feltörő taps is megerősített. Nem gondolt a csókjelentre egészen addig még a kérdéses jelenet előtt Gábor meg nem jelent az emelvényen. Hátrafordult, belenézett a szemébe. Habár a karaktert felvette és remekül játszott, a szemében volt valami szomorú, amit csak Máté láthatott. Felfutott az emelvényre, ahogy azt a rendező elrendelte, megállt Gábor előtt. És ekkor megtörtént az, amiről sosem hitte, hogy egyszer bekövetkezik. Gábor jobb kezével átölelte a derekát, bal kezével megérintette a tarkóját és megcsókolta. Igazából.

Ajka szétnyílt és engedte, hogy Gábor nyelve simogassa az övét. Vad volt és követelőző. hirtelen úgy érezte, hogy minden erő kifutott belőle. Gábor erősen szorította magához, talán ez volt a szerencséje, emiatt nem esett össze. Úgy csókolta, mintha eggyé akarna válni vele. Ajkával követelte, hogy a testük eggyé forrhasson. Megindult alattuk az emelvény, magasba emelve őket, majd forgásnak indult a színpad és a takarásban találták magukat. Az álom véget ért. Gábor elhúzódott tőle, de mielőtt lelépett volna a díszletről, megsimogatta az arcát. Máté nem értett semmit. Állt megsemmisülten a díszlet tetején.

- Művész úr! Kérem jöjjön le onnan, szeretnénk átpakolni. – hallotta az egyik díszletmunkás hangját. Nem tudta hogyan, de letámolygott a díszletről és gondolkodóba esett.

- Biztosan csak a szerep miatt... – hallotta a saját gondolatát szavakban megelevenedni.

- Parancsol, Művész úr? – kérdezett vissza a díszletmunkás.

- Semmi. – Vetette oda döbbenten.

Amikor a tapsrendnél egymás mellett álltak kéz a kézben, nem mert Gáborra pillantani. Kiszolgáltatottnak érezte magát. Úgy érezte, hogy alamizsnát kapott a sorstól, ami kellemetlenül érintette.

Alig várta, hogy összemenjen a függöny és végre elbújhasson az öltözője ölelő falai között. Mikor kilépett a takarásba, a rendező azonnal megállította. Gratulált a briliáns teljesítményhez, az elsöprő sikerhez és kilátásba helyezte, hogy ez a darab teljesen biztosan megéli az 500. előadást is.

- Kasszasiker lesz, fiam – üvöltötte mámorban úszva.

- Igen? – kérdezett vissza Máté bután.

- Nem érzed jól magad? – bámult rá döbbenten a rendező.

- Azt hiszem elfáradtam – zárta a beszélgetést a fiú, ezzel faképnél hagyva a döbbent rendezőt.

Belépett az öltözőjébe és levetődött a székre. Hatalmas levegőt vett, amit lassan eresztett ki és élvezte, ahogy távozó levegővel a feszültség is távozik belőle. Belenézett a tükörbe. Ki volt pirulva, szemei fáradtan pillantottak vissza rá.

A tükör előtt egy képeslap állt. Elején egy édes kis maci szorongatott a kezében egy szivecskés lufit.

- Ki lehet ez? – tette fel a kérdést magában. És remegő kézzel nyúlt a képeslapért.

Amint kinyitotta, a lap csilingelő hangon elkezdte játszani a Love Story tradicionális dallamát. Máté behunyta a szemét és hallgatta a dalt. Szíve összeszorult és Gáborra gondolt. Szerette volna, ha most belép az ajtón, megöleli és együtt indulnak haza és nála marad az idők végezetéig. Egy könnycsepp gördült végig arcán. Kinyitotta a szemét és a fejlécre meredt. Simogató dőlt betűkkel a lap tetejére az volt írja, hogy „GRATULÁLOK”. Máté úgy érezte, hogy ennél szebb betűket még életében nem látott. Lejjebb tekintett, ahol a következő szöveget olvasta: „Ma mindent meg kellett értened. Mi összetartozunk. Azóta érzem, mióta először beléptem a büfébe.” Aláírás: „Gábor”.

Máté hirtelen nem tudott mit kezdeni a rázúduló erőteljes érzelmekkel. Szeretett volna sírni, szeretett volna kacagni, szerette volna világba kiabálni, hogy „szeretlek”, de legfőképpen azt szerette volna, hogy Gábor most ott legyen vele. Biztosan hazament már.

- Én barom. Tudnom kellett volna. – átkozta magát, amiért nem tudott olvasni a fiú jelzéseiben.

Kopogást hallott. Azt hitte, hogy csak a képzelete játszadozik vele és annyira szeretné hallani a kopogást, hogy már hallja is. Nyílt az ajtó. Máté felállt és dobogó szívvel nézte, hogy ki lép be rajta. Ő volt az. A koptatott farmer alatt előtűnt sportcipője. Csíkos, sötét ingje kiemelte arányos alakját. Úgy állt ott, mint valami görög isten. A szemében még mindig ott ült a szomorúság. Úgy érezte, hogy egy lapra tette fel az életét. Félt, hogy botrány lesz belőle és mennie kell a színházból.

A könnyező Mátéra emelte a tekintetét, aki egy bíztató mosolyt küldött felé. A szomorúság egy csapásra eltűnt a szeméből. Felváltotta valami megfoghatatlan, valami elmagyarázhatatlan csillogás. Máté magához húzta és csak ölelte. Olyan erősen szorította, mintha soha nem akarná elengedni. Egymásra néztek és most már  mindketten látták magukat a másik szemében. Hirtelen minden világossá vált. Máté volt a bátrabb, ő törte meg a csendet.

- Te sem maradhatsz premier ajándék nélkül. – mondta mosolyogva, majd a táskájához lépett és kiemelte a macit. Odaadta a döbbent Gábornak.

- De hát én is..... én is macit... – ennyit tudott szólni.

- Mi sem bizonyítja jobban, hogy egymáshoz tartozunk. Egyformák a gondolataink.

- És most?

- És most Gáborom jobb kezeddel határozott öleld meg a derekamat, bal kezeddel érintsd meg a tarkómat és szeretnék határozott csókot látni, nem mint két tinédzser, hanem mint két halálosan szerelmes férfi.

Gábor boldogan teljesítette a „rendezői utasítást”, miután boldogan sétáltak haza, abban a reményben, hogy együtt maradnak az idők végezetéig.

Kedves Olvasó!

Nem akarok írói babérokra törni, egyszerűen leírom azt, amit a fantáziám diktál. A célom a szórakoztatás. Elsősorban meleg témájú novellákra lehet számítani ezen az oldalon, így hát megkérem mindazokat, akiket nem érdekel ez a téma, hogy lapozzanak tovább mindenféle megjegyzés nélkül. Akiket pedig érdekel, azoknak jó szórakozást kívánok. Várom a kommentjeiteket, véleményeket, ötleteket, javaslatokat, építő jellegű kritikákat. Rosszat is, mert abból is tanulni lehet. DE! Ha valaki csak értelmetlenül pocskondiázik, arra itt senki sem kíváncsi, így megkérlek benneteket, hogy azt máshol intézzétek. Ha valaki esetleg tanácsra vár valamiféle szívügyben vagy egyéb dologban, szívesen veszem a levelét és megpróbálok neki segíteni.

Jó szórakozást minden kedves olvasónak!