Néma csend volt az előadó teremben, mindenki a tanár úr előadását hallgatta, aki olyan beleéléssel és olyan szenvedéllyel tudott mesélni az irodalomról, hogy vétek lett volna megzavarni akár egye hangos levegővétellel is. A tanítványai tisztelték és szerették ezt a bohókás, 30-as örök gyereket. Átlagos férfi volt, magas, se nem kövér, se nem sovány. Kék szeme szinte szikrázott napbarnított arcából és tökéletesen harmonizált szőke fürjeivel. Amikor a krétát fogta vaskos kezében, a hallgatóknak mindig az volt az érzésük, hogy a következő pillanatban porrá hamvad a kis fehér rudacska. Abszolút nem illett rá a tanár úr megszólítás. Az ember ezalatt egy őszülő apamodellt képzel el, nem egy ilyen állandóan vigyorgó, nagy gyereket. Valószínűleg ez volt a népszerűségének titka. A fiatal bölcsész jelölt lányok mindig az első sorokba tolongtak és itták a szavát, közben valószínűleg ábrándoztak róla. Tökéletesen tisztában volt ezzel és jókat mulatott a csacska lányok csillogó tekintetein. Bár a fiúkhoz vonzódott, mégis kihasználta előnyeit a nőkkel szemben. Imádott lányokkal flörtölni. Talán az esélytelenség adott neki bátorságot és az, hogy nem volt tétje a dolognak. Ezzel szemben, ha egy helyes ifjú került a látószögébe, ez a határozott jellem egy csapásra elillant és helyébe egy szégyenlős, dadogó tinédzser lépett. Nem volt kapcsolata. Nem tartotta érdemesnek a férfiakat arra, hogy felcserélje rájuk a szakmáját, a hivatását. Boldog szinglinek kiáltotta ki  magát és valóban az volt. A függetlenség olyan magabiztossá tette, hogy nem volt hiányérzete soha. Meg volt a maga életritmusa, amit nem szívesen dobott volna félre egy pasi miatt sem. Tulajdonképpen megvetette a férfiakat. Az egész meleg világból csak annyit látott, hogy a pasik rohangálnak  a skalpok után és nagyon kevés az az ember, aki hűséges, hosszú távú kapcsolatban szeretne élni. Pedig minden ujjára talált volna egyet. Nem a kinézete miatt, inkább az egyéniségével tudta elvarázsolni a környezetét. Andor valóban élt. Úgy alakította az életét, hogy minden percét élvezni tudja. A nehézségeket hamar túltette magát, mondván „minek görcsöljön, ha nem rajta múlik a dolog?”. Az a mozdulat, amivel az arca elé emelte a kezét, hogy megnézze mennyi az idő, az első sorban ülő lányokban vegyes érzelmeket váltott ki. Egyrészt ez volt az előadás fénypontja, hiszen olyan erotikus volt ez a mozdulat, hogy szinte beleremegtek, másrészt szomorúsággal töltötte el őket, hiszen tudták, hogy a tanár úr ösztönösen megérzi az előadás végét.

- Mára végeztünk. Ne felejtsék el, hogy a szakdolgozatok leadási határideje vészesen közelít. Már az utolsó simításokat kellene rajta végezniük és lassan szeretném átolvasni és véleményezni őket, mielőtt végleg leadják. Köszönöm. Kimehetnek.

Összepakolta a könyveket az asztalán, majd az a pillantás következett, amire 4 éve minden alkalommal vár. Az a fiú a 7. sorból most áll fel és most hagyja el a termet. Az a srác, a maga 180 centijével és sovány testalkatával megfogta a tanerőt. Órák alatt nem mert ránézni, mert félt, hogy a fiú megbabonázza barna, boci szemeivel. Tüsi barna haja mindig gondosan volt zselézve és egy kiskatona látszatát keltette. Ma szűk farmert viselt, ami látni engedte formás fenekét. A tanár úr számára tehát ünnep volt a mai nap. Közelebb érezte magához a fiút. Úgy érezte, hogy érte tudná eldobni a boldog szinglik életét. Nem csak kívülről tetszett neki a fiú, de imponált neki az is, hogy nem fogadja el az irodalmi megállapításokat, hanem kész vitát indítani, hogy képviselhesse saját véleményét. Eleinte borzasztóan idegesítette, hogy azzal megy el az óra, hogy ők ketten irodalmi kérdésekről vitatkoznak, egy idő után viszont elkezdett vonzódni a sráchoz és szinte várta a felszólalását. Amikor vitatkoztak úgy érezte, hogy csak ők ketten vannak a teremben.

- Tanár úr, kérem! – ébresztette fel gondolatából Andris.

- Parancsoljon, András! Miben segíthetek?

- A szakdolgozatom. Nem tudom, hogy lehetne-e internetről szedett idézetekkel, megállapításokkal megtűzdelni.

 - Mindent lehet, ami gondolkodásra ösztönzi. Ha beszúr egy idézetet, fejtse ki a véleményét róla. Magyarázza el, hogy miért ezt választotta, mit gondol róla, mit indított meg magában.

- Köszönöm.

- Ezek szerint még el sem kezdte a munkát? – nézett rá szigorúan.

- A vázlatom és a bevezető már megvan. Még van két hetem, el fog készülni.

- Igyekezzen, mert mielőtt leadja, szeretném átolvasni, a stilisztikai hibákat kijavítani.

Megdöbbent. A fiú úgy nézett rá, ahogy a lányok szoktak az első sorból. De hiszen ez a fiú kíván engem. – vonta le a következtetés. Megijedt a felfedezéstől. András nem volt csúnya. Nagy sikere volt a lányok körében. Kidolgozott izmok, szimpatikus arc, komisz mosoly.

- Meglesz, tanár úr, ne tessék aggódni. Mikor szeretné átnézni?

- Egy hetet kap. A jövő héten már olvasni szeretném.

- Tanár úr! Egy privát kérdés. A bandámmal szombaton a Royalban zenélünk. Lenne kedve meghallgatni?

Atyaég, ez randira hív. – futott végig az agyán. Nem tudta, hogy ebben az esetben hogy kellene viselkednie. Lehet, hogy téved és a fiú csak a véleményére kíváncsi, de az is lehet, hogy nem csal a megérzése és valóban egy randit kért most tőle.

- Persze. Miért is ne? – vágta rá meglehetősen meggondolatlanul.

- Szuper. Akkor szombaton. – villant boldog mosoly a fiú arcára, majd faképnél hagyta Andort.

Nem vagy normális. – korholta magát. Megbánta, hogy ennyire hirtelen válaszolt. Nem akart reményeket táplálni a fiúban, hiszen pontosan azért volt esélytelen, amiért a lányok szerették. Andor mindig fordítva működött. Mindig az tetszett neki, ami vagy aki másnak nem igazán. Andris helyes volt, de üresnek érezte. Bár az órákon csillogó tekintettel figyelte minden mozdulatát, mégis az volt az érzése, hogy a fiú semmit nem tud a bölcsészetről, csupán róla készít fotókat a szemével.

Elérkezett a szombat. Andor nem sokat gondolkodott az öltözékén. Nincs tétje a dolognak. Elmegy, meghallgatja őket, esetleg megiszik valamit és már rohan is haza, lehetőleg úgy, hogy Andris ne tudja megközelíteni a koncert után. Kényelmetlen lett volna egy tanítványával iszogatni és esetleg a magánéletéről beszélni. Bezzeg, ha Zsolt hívta volna. Most órákig készülődött volna és legalább háromszor öltözött volna át. De Zsolt átnéz rajta. Valószínűleg ez benne a vonzó. Szeretett hódítani. Sosem kedvelte, ha valaki ajánlkozik. Szerette ledöntögetni azokat a falakat, amiket a kiszemelt épít maga köré. A barátai éppen ezért mazoistának tartották.

A koncert meglepően jó volt. Ez a fiú tehetséges. – nyugtázta magában. Lehet, hogy a zenei pályán nagyobb karriert futna be, mint bölcsészként. Sikerült teljesen feloldódnia. Nem látott ismerőst sem, tehát nem volt miért aggódnia. Mégsem szerette volna, ha Andrással a főiskolán kívül civil témákról kellett volna beszélgetni. A bárpultnál ült, iszogatta a sörét, amikor a fiú mellé lépett.

- Jó estét, tanár úr! Örülök, hogy eljött. Milyen volt?

- Jó estét! Tetszett. Maga tehetséges. Nem is értem miért pont a bölcsészetet választotta.

- A szüleim döntése volt. Azzal a feltétellel engedtek zenélni, hogy valami polgári foglalkozást is választok magamnak. Olvasni mindig is szerettem, hát ezért döntöttem a bölcsész kar mellett.

- Ez mind a hozzáállásán, mind a kreditjein meglátszik. Ezek után kíváncsian várom a szakdolgozatát. Mi is a téma?

 - A zene és az irodalom kapcsolata. Megzenésített versek, zenés komédiák, regények zenés színpadi adaptációi.

- Kétségkívül érdekes téma. Értékelem, hogy olyat választott, amivel tud boldogulni. Valószínűsítem, hogy leginkább a zene fog dominálni a dolgozatban, de a téma egyedi.

- Köszönöm. Meghívhatom egy italra?

- Amennyiben tudja, hogy ezzel nem fog jobb eredményt elérni, úgy köszönettel elfogadom.

- Két sört, Laci! – fordult a számára ismerős pultos sráchoz.

Andor döbbenettel vette tudomásul, hogy mennyire otthon érzi magát a fiú ebben a környezetben, még a főiskolán olyan, mintha eltévedt volna. Most más volt. Olyan megfejthetetlen, elérhetetlen, titokzatos. Még nem volt neve, máris úgy viselkedett, mint egy sztár. Amég beszélgettek jó pár lány jött oda gratulálni, volt egy-kettő, aki autogramot is kért, mondván, hogy valaha sokat fog érni.

- És a tanár úr? Hogy lett bölcsész doktor?

- Én mindig ezt szerettem volna. Valamit átadni magamból az utókornak. Amikor először léptem át az általános iskola kapuján megfogott az atmoszférája. Mindig úgy tekintettem a tanáraimra, mint valami hihetetlen titok tudóira. A versek, irodalmi művek mindig kalandok voltak számomra. Mint valami különös utazás.

- Szeretem, amikor előad. – küldött felé a srác egy forró mosolyt.

- Köszönöm. Azt hiszem rám van írva, hogy szeretem. Mármint a ... szakmámat. – Hirtelen zavarba jött a fiú mosolyától. Továbbra sem akarta meghódítani, éppen ezért ijedt meg a fiú egyértelmű közeledésétől.

- A felesége is biztos szakmabeli.

- Nincs feleségem. Egyedül élek. Nehezen válnék meg a berögződött szokásaimtól.

Amin beszélgettek Andor a tömegben megpillantotta Zsoltot, aki pont őket nézte. Amikor összeakadt a tekintetük, a fiú egy gúnyos, megvető mosollyal a szája szegletében megfordult és elhagyta a helyet. Andor nem értette a fiú reakcióját. Nem akarta, hogy azt gondolja róla, hogy kikezd a tanítványaival. Menekülni akart, vagy inkább Zsolt után futni, hogy kimagyarázza magát.

- Azt hiszem, most haza megyek. Elfáradtam. Köszönöm a meghívást.

- Máris? – kérdezte András csalódottan.

- Nem való nekem ez a hely. Túl zajos. – hazudta. Egyáltalán nem zavarta a zaj, sőt nagyon is hozzá volt szokva a nyüzsgéshez.

- Hát akkor, köszönöm, hogy eljött és meghallgatott minket. Hétfőn találkozunk.

Szinte futva tette meg az utat hazáig. Nem tudta mi elől menekül. Szerette volna visszafordítani az időt és nemet mondani a meghívásra.

- Tulajdonképpen miért is menekülök? – tette fel magának a kérdést. – Nem vagyok bűnös. Nem tartozom elszámolni valóval senki felé. Eltöltöttem egy estét egy tanítványom társaságában. Ez csak nem bűn?

Lassított a léptein. A gondoltatok felszabadították. Olyan volt ez, mint a gyónás, szinte megtisztította. Amint hazaért, bevetette magát egy kád forró vízbe és maga elé képzelte Zsolt gúnyos arcát. Óriási kettősséget érzett. Megrettent a megvető pillantástól, mégis ugyanez tette ellenállhatatlanná a fiút. Az a magabiztosság, ami sugárzott belőle, ellágyította a férfit. Szeretett volna a közelébe férkőzni, sokat beszélgetni vele, megismerni a gondolatait, a mozdulatait, az ösztönös reakcióit. Jelenleg számára a fiú csupa titok volt.

A hétfői előadáson is zsúfolásig megtelt az előadó, mindenki a helyén volt és izgatottan várta az előadást. Egyetlen hely viszont üres volt, mégpedig Zsolté.

 Andor lázasan kutakodott az emlékezetében, mégsem emlékezett egyetlen alkalomra sem, amikor Zsolt hiányzott. Sosem volt beteg sem az elmúlt 4 év alatt, vagy ha volt is, akkor is beült az órákra. Mi a fene történhetett? – kattogott az agyában a kérdés. – Csak nem a diploma előtt hagyja abba a tanulást?

A szokásos egy óra most a duplájának tűnt. Andor nem tudta elűzni a rémképeket, amik Zsolttal kapcsolatban gyötörték. Amikor kifelé száguldott az épületből, összeütközött valakivel.

- Elnézést, tanár úr! – Nézett rá Zsolt. Tudta, hogy nem ő a hibás, mégis elnézést kért. Nem tudni, hogy a tisztelet követelte-e tőle vagy csak olajat akart önteni a már egyébként is lobogó tűzre.

- Én kérek elnézést, figyelmetlen voltam. De ha már így összefutottunk, elárulná, hogy miért nem vett részt az előadásomon?

- Elaludtam. – mondta a fiú és ismét az a gúnyos mosoly tűnt elő az arcán.

Andor egész délután azon tűnődött, hogy a srác valóban elaludt-e vagy csak őt akarja bosszantani. Miért akarná bosszantani, hisz nem ártott neki soha?! Megkordult a gyomra, akkor jött rá, hogy aznap még egy falatot sem evett. Elindult a közértbe, hogy valami harapni valót vásároljon magának. Nézte a polcokon elhelyezkedő ínycsiklandozó konzerveket, de egyiket sem kívánta. Tulajdonképpen azt sem tudta, hogy mit enne szívesen. Ahogy a polcsor végén kikanyarodott, belebotlott valakibe. A kosarak tartalma hangos csörömpöléssel szétszóródott. Lehajolt, hogy összeszedje és közben rá se nézett az illetőre, úgy kért elnézést:

- Bocsásson meg, ügyetlen voltam.

- Semmi baj, tanár úr! Már kezdem megszokni. – ismerte fel döbbenten Zsolt hangját.

- Sosem láttalak még itt.

- Akkor valószínűleg külön időpontokban szoktunk ide járni.

- A környéken laksz?

- Egy utcában lakunk. – vetette oda a fiú hűvös tárgyilagossággal.

- Kicsi a világ. Kiengesztelésül a sorozatos balesetekért, meghívnálak egy forró csokira.

- Nézze, kedves tanár úr! – nézett mélyen a férfi szemébe. – Én meg tudom írni rendesen a szakdolgozatomat, nincs szükségem egyéb szolgáltatásokra a jó jegyért.

- Ezt a hangnemet kikérem magamnak a gyanúsítással együtt. Egy tanítványom meghívott egy koncertjére, elmentem, meghallgattam. Senkinek semmi köze hozzá.

- Nem kell elszámolnia a szabadidejével. Láttam, amit láttam.

- Nem láthattál semmit, mert nem történt semmi. Csak nem gondolja?

- Az a magánügyem, hogy mit gondolok. Rálátok a tanár úr ajtajára. Mindent látok még akkor is, ha nem akarom. Nők nem nagyon lépték még át azt az ajtót.

- Sosem próbáltam titkolni. Az ember nem állhat állandó harcban önmagával. Nem titkolózhat egész életében. Engem nem érdekelnek az előítéletek, nem harcolok azért, hogy elfogadjanak. Ilyen vagyok és kész.

- Dicséretes, de úgy érzem ebből még baja származhat. Nem fél?

- Biztos benne, hogy ezt a közért kellős közepén kívánja megvitatni?

- Meggyőzött. Elfogadom a meghívását.

Andor nem tudta, hogy most örülnie kellene-e vagy megijedni. Ez a fiú többet tudott róla, mint hitte és jobban fel volt vágva a nyelve, mint amire gondolni mert volna. Az, hogy ennyire bátor volt és nem volt félelemérzete még vonzóbbá tette. A kávézóban egymással szemben ültek le. A külső szemlélő ugyanúgy nézhette volna őket szerelmes párnak, mint két felajzott dúvadnak.

 - Meséljen! Mi baja azzal, hogy meleg vagyok? – kezdte a férfi.

- Semmi. Ha önt elítélném emiatt, akkor magamat és a barátim egy részét is el kellene ítélnem. Nem titok, gondolom már maga is rájött. Mindenesetre én óvatosabb vagyok.

- Sejtettem, de sosem voltam benne biztos.

- Mert nem hagytam, hogy biztos lehessen benne. Az egyik kezemmel adtam, a másik kezemmel elvettem. Érdekes volt nézni, ahogy összezavarodik.

- Mi értelme ennek?

- Nem szeretnék úgy járni, mint András.

- De hiszen nem történt semmi, hányszor kell elmondanom?! A tanítványaimmal nem szoktam kikezdeni és ráadásul András nem az esetem.

- Akkor csak hülyíti? Nem szép magától.

- Nem tettem semmit és nem is fogok. András a tanítványom és az is marad. Maga féltékeny!

- Igen. – hangzott a meglepő válasz.

- De mióta?

- Amióta ismerem. Megfogott az egyénisége.

- Ez igazán hízelgő. – jött zavarba Andor. Nem gondolta volna, hogy lehet esélye a fiúnál.

- Ez nem magáról szól. Andrásról beszéltem.

Nem tudta, hogy sírjon a felismeréstől vagy nevessen a szánalmas helyzeten. Zavarban volt, szerette volna, ha megnyílik a föld és ez a beszélgetés semmissé válik. Szép ki háromszög alakult ki az előadó terem falai között. András érte volt oda, Ő Zsoltért, Zsolt pedig Andrásért. Volt ebben valami ördögi poén.

- Akkor most mi a teendő? Nem voltam még ilyen kusza helyzetben. – tért újra magához Andor.

- Magam sem tudom. Nyilvánvaló, hogy Andrásnak sokkal inkább maga kell, mint én. Egyszerűen levegőnek néz, nem vesz tudomást rólam, még a tanár úr szavait issza és úgy bámul magára, mint egy szerelmes borjú.

- Semmit nem tettem azért, hogy ez így legyen.

- Felesleges mentegetőznie. Ha András nem mozgatna meg magában valamit, akkor simán nemet mondott volna a meghívására.

Ebben volt valami igazság. Igaz, hogy nem vonzódott a fiúhoz, mégis sikerült zavarba ejtenie azon a napon.

- Látja? Mondtam. Megingott.

- Megmondom őszintén, hogy magam sem tudom miért mondtam igent a meghívásra. Zavarba hozott.

- Maga már nem sokáig fog ezen a főiskolán tanítani, ha ez kiderül.

- Most fenyeget?

- Eszem ágában sincs.

Andor komolyan megijedt. Nem gondolta volna, hogy ez a fiú ilyen mocskos lépésre szánja el magát. Pánikba esett, amint megérezte, hogy mennyire sebezhető. Meg akarják fosztani az élete értelmétől. Minden idejét a munkájának szentelte és most hiábavalónak érezte.

- Ostoba lépésre szánná el magát. Minden  egy félreértésen alapul és maga hajthatatlan. Figyeljen rám, Zsolt. Beszéljen Andrással. Mondja el neki mit érez. Ha akarja én is beszélek vele és tudatosítom, hogy semmi esélye nincs nálam, hátha akkor reálisabban tud majd gondolkodni.

 Talán sikerült jobb belátásra téríteni a fiút, mégis ott bujkált benne a kérdés, hogy mi van, ha mégis baja lesz ebből. Soha nem látott még olyan meleg férfit, aki ennyire szerette volna a másikat, hogy mindenen átgázol csak hogy megszerezhesse. Sajnálta, hogy nem ő a célpont. Tisztelte a srác kitartását, bátorságát, elszántságát.

Amikor másnap belépett a főiskolára úgy érezte, hogy mindenki őt figyeli. Megvetést látott minden szembejövő tekintetében. „Mi történt itt?” – kérdezte magában. Mintha ki lett volna plakátolva a tegnapi beszélgetés. Belépett az előadó terembe és hirtelen csend lett. Mintha előtte róla suttogtak volna és ő megzavarta volna az eszmecserét. Tébolyultnak érezte magát. Nem tudta, hogy valóság mindez vagy csak a lelkiismerete játszadozik vele. András helye üres volt. „Még ez is.” – gondolta magában, majd két sorral feljebb pillantott, hogy Zsolt ott van-e. Igen, ott ült helyén és türelmetlenül méregette az előadót. Egy óra elteltével Andor megkönnyebbült. Túl volt az óráján, ami olyan volt, mintha vizsgázott volna. Az inge teljesen nedves volt az izzadtságtól.

- Nem érzi jól magát, tanár úr? – lépett oda hozzá András.

- Maga merre járt?

- Itt voltam, csak átültem az utolsó sorba.

Nyugtalanította, hogy Zsolt látja őket beszélgetni. Döntött. Beadja a felmondását. Nem hagyta nyugodni a lelkiismerete és megretten Zsolt fenyegető szavaitól. Tudta, hogy nincs bizonyítéka, de azzal is tisztában volt, hogy a dékánnak az is elég, ha megtudja, hogy meleg. lehet, hogy egy másik főiskolán nem okozott volna gondot ez a tény, de itt nagy homofób hírében állt a dékán.

A nyarat a Balaton parti nyaralóban töltötte. Próbálta emészteni az elmúlt hetek történéseit. Felötlött benne a dékán csodálkozó tekintete és hízelgett neki, hogy annak ellenére, hogy elárulta nemi identitását, a főnöke mégis ragaszkodott, hogy maradjon.

- Andor! Nem az számít, hogy kivel bújik ágyba az ember, hanem az, hogy mit mutat a külvilág felé. Magát szeretik és tisztelik a hallgatói. Egy olyan tiszta jellem áll előttük minden előadáson, aki képes jó útra terelni őket. Sok heteroszexuális kollégája példát vehetne Önről.

Elfogadta az érveket és végülis visszavonta a felmondást. Egyet viszont megfogadott: soha többé nem mutatja meg magát civilként egyetlen hallgatójának sem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.