Lali ült az ágy szélén, tehetetlenül, megtörten. Nézte Gyuri holtsápadt arcát, nézte a testéből kilógó csövek kavalkádját és félt. Rettenetesen félt, hogy elveszíti. Minden oka meg volt rá. Egy agyvérzés egy fiatal szervezetet is képes felfalni, nem még egy 65 éves megfáradt emberét. Ahogy a haldokló ember végignézi élete filmjét, mielőtt kileheli a lelkét, úgy merült most emlékeibe Lali is.

Szemtelenül fiatal volt, 18 éves. Érettségi után a bölcsészkarra jelentkezett. Mindig is a humán dolgok álltak hozzá közelebb. Szeretett olvasni és néha még verseket is írt. Soha nem mutatta meg senkinek, nem vágyott a nyilvánosságra, csupán versbe öntötte azt, ami a lelkében dúlt. Azon a nyáron a családjával a Balatonnál nyaralt. Izgatott volt. Tudta, hogy a hely minden zugát be fogja járni, megnézi a környező kiállításokat, múzeumokat. Esténként olvas majd a lenyugvó nap fényében és sokat fürdik. Első nap rögtön a Tihanyi Apátság felé vette az irányt. Egy útikönyvet kölcsönzött indulás előtt a könyvtárból és abban olvasta el a tudnivalókat a templomról. Ahogy a templom előtt állt és felnézett a keresztre különös nyugalom szállta meg. Csodálta az építészet eme remekművét. Egy hangra lett figyelmes:

- Do you speak English? – kérdezte egy 20 év körüli szemrevaló fiatalember.

- Yes, I do. – válaszolta magabiztosan. Tanulta a nyelvet, de még sosem használta, így örült, hogy kipróbálhatja a tudását élesben is.

- Ez kellemetlen, mert én nem. – Mondta a fiú a feje búbjáig elvörösödve.

- Akkor miért angolul kérdeztél?

- Azt hittem turista vagy.

- Az vagyok, de egy magyar turista.

- Honnan jöttél?

- Budapestről. Szeretem a fővárost. – Mondta bután. Tetszett neki a fiú, de természetesen nem mert lépni. Abban az időben ez főbenjáró bűnnek számított.

- Én is szeretem, de nem ott élek. Vidéki vagyok, de minden álmom a fővárosban élni. Egyedül vagy?

- Igen. A családom a szállodában maradt.

- Nincs kedved velem tartani? A templomot szeretném megnézni, de egyedül valahogy...

- Hát, ha nem zavarlak, akkor...

- Akkor nem hívtalak volna. – mosolyodott el. Két kis gödröcske jelent meg az arcán, ami teljesen hatalmába kerítette Lalit. Az első perctől szimpatikusnak találta a fiút, de ez a mosoly ellenállhatatlan volt.

- Ha már „útitársak” leszünk, bemutatkoznék. Gyuri vagyok.

- Lali. Örvendek.

Ahogy elindultak a templom felé, Lali minduntalan érezte a fenekén Gyuri tekintetét. Hátra akart nézni, de félt. Nem tudta, hogy mit kezdjen akkor, ha a férfi tényleg a fenekét nézi és hogyan leplezze zavarát, ha nem. Bent az apátságban nem nagyon szóltak egymáshoz. Néha kósza pillantásokat vetettek egymásra, kedves mosoly kíséretében. Az oltárnál tartottak. Megálltak előtte. Összebeszélés nélkül mindketten összekulcsolták a kezüket és halk imába kezdtek. Amikor végeztek egymásra néztek. Volt Gyuri tekintetében valami. Valami gyengédség, valami simogató. Lali egyre jobban érezte, hogy a férfi is a saját neméhez vonzódik. Ez akkor nyert valamelyest bizonyítást, amikor Gyuri egy óvatlan pillanatban rákacsintott. Azon a nyáron szinte minden napot együtt töltöttek, bebarangolták az északi partot majdnem teljes szélességében.

 Egy nővér jelent meg az ajtóban. Bíztató mosolyt küldött Lali felé.

- Hoztam egy kis teát. Igya meg.

- Köszönöm szépen. – Nyúlt remegő, öreg kezével a pohár felé.

- Nyugodtan hazamehet, bármi változás történik, azonnal értesítjük. Itt nem tud semmit tenni érte. Pihennie kell, különben kimerül. Már 3 napja itt ül, ezt így nem lehet.

- Értse meg nővérke, nekem csak ő van.

Felrémlett benne a nagy nap, ami legalább annyira volt teli örömmel, mint szomorúsággal. 23 éves volt akkor, Gyuri 25. Felvették tanítani egy iskolába valamelyik külső kerületben. Gyuri már egy éve dolgozott az egyik hivatalban. Mindent előre elterveztek. Gyuri akkor örökölt egy nagyobb összeget, amiből egy kis házat szerettek volna venni távol a várostól, ahol nyugodtan élhetnek ketten. Azon a napon nagy kővel a szívében ment haza. Úgy érezte, megfullad a feszültségtől, minden lépéssel egyre nőtt benne a félelem. Tudta, hogy a szülei soha nem fogják elfogadni a másságát. Így volt. Elmondott mindent. A nyaralást, Gyurit, a terveiket. Édesanyja zokogott, apja önmagát vádolta.

- Mit nem adtam meg neked? Mit rontottam el? – ordította maga elé, majd könny gördült végig az arcán. Ekkor látta először sírni az édesapját.

- Neked nincs helyed köztünk. – Hallotta apja szájából a végső mondatot, aztán többet nem is nézett rá.

- De István. Mégis csak a mi gyerekünk. – zokogott fel az anyja.

- Nekünk nem lehet ILYEN a gyerekünk. A szomszédoknak hogy fogod megmagyarázni?

Többet nem hallott a beszélgetésből. Összepakolta a holmiját és kilépett a szülői házból. Örökre. Gyurihoz ment. Meg volt beszélve, hogy megnézik azt a kis házat, amit kinéztek maguknak. Ahogy körbejárták, beleszerettek. Nem volt nagy, de szép volt, pont amilyenről álmodtak. Azonnal megvették, s az estét már ott töltötték. Közös életük első estéjét a földön, pokrócon fekve, lepedővel takarózva.

Lali most az EKG ütemes csipogását hallgatta. Rettegett attól, hogy ez a hang egyszer majd folyamatossá válik és elveszíti azt, akivel egész életében boldog volt, akiért feladta a családját, aki feladta érte a családját.

Gyuri ujja megmozdult. Lali kezébe vette a kezét, azt a nagy lapát kezet, amit úgy szeretett megérinteni, megpuszilgatni. Most szinte élettelen volt. Szerette volna, ha ez a kéz újra és újra megsimogatná, ahogy éveken keresztül.

Karácsony volt. Talán a tízedik közös karácsonyuk. Lázasan készülődtek, mint mindig. Szerették ezt az ünnepet. Abban a kis házikóban még a karácsony is szebb volt. Szerették nézni, ahogy a szállingózó hó lassanként maga alá temeti a környéket. Hetekkel ezelőtt már megvették egymásnak az ajándékokat és most a fát díszítették, közösen. Nagyokat beszélgettek közben, karácsonyi dalokat énekelgettek, s kinevették egymás fals hangját. Kopogtattak. Lali az ajtóhoz sietett, elképzelni sem tudta, hogy ki lehet az ilyenkor. Kinyitotta az ajtót. Két megtört, csillogó szemű öreg állt az ajtóban. Egy hajlott hátú néni és egy keménykötésű, de fáradt szemű bácsi. Lali szülei. Senki nem szólt semmit. A fiú szemében könnyek csillantak. Úgy szorította magához szüleit, mintha sosem akarná elengedni őket. Percek teltek el egymás karjaiban zokogva. Gyuri a szobából nézte az eseményeket és összeszorult a szíve. Nem tudta, hogy mi lesz a következő pillanatban, hogy csak a fiukat akarták látni vagy kibékülnek és elfogadják őt is a gyerekükkel együtt. Lali beinvitálta őket a takaros szobába.

- Isten hozta önöket! – törte meg a csendet Gyuri.

- Szervusz, fiam! – nyújtotta a kezét Lali édesapja.

 Ez volt a legszebb karácsonyi ajándék, amit ez a két fiú kapott az életben. Legalább egyikük családját visszakapták és így nem érezték magukat annyira egyedül a világban.

- Gyuri, ne hagyj itt engem. – Súgta kétségbeesetten a férfi. – Ha 45 évig nem hagytál el, akkor ne most, kérlek. – s megeredtek a könnyei.

Gyuri nem válaszolt, csak az EKG készülék csipogott a szobában. Lali nézte a férfi arcát és még öregen, betegen is tetszett neki. Maga elé képzelte a kis mosolybarázdákat és arra gondolt, bárcsak láthatná még őket az életben.

- Tudod, már az első percben tudtam, hogy együtt fogunk megöregedni. Nem tudom miért, de megéreztem, hogy minket egymásnak teremtett az Isten. Akkor ott a templomban, magamban igent mondtam neked egy hosszú, boldog életre. Nem bántam meg semmit, egy percet sem. – Lalinak itt elakadt a szava. Megtörte az EKG folyamatos hangja. Tudta, hogy mit jelent. Ráborult Gyuri élettelen mellkasára és sírni kezdett.

- Mindent köszönök, Drágám! – a mondat után erős szorítást érzett a mellkasában és, mintha a levegő  is kevesebb lett volna. Nem kapott oda, nem harcolt, nem volt miért. Megváltás volt számára.

Egy órával később az éjszakás nővér nyitotta ki az ajtót. A két halott férfi látványa könnyeket csalt a szemébe. Nem gondolta, hogy valakik így szerethetik egymást, ilyen őszintén és ártatlanul, míg a halál el nem választ.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.