A történet megírására a belső harcaim késztettek leginkább. Azt gondoltam, hogy ha megosztom lelkem legbensőbb titkait, kiírom magamból azokat a fájdalmakat, gyönyörűségeket, amiket akkor átéltem, talán meglelem a lelki üdvömet, vagy csak segítek másoknak is feldolgozni a múltat. Ahhoz, hogy megértsd a történetet, Kedves Olvasó, az elejéről kell elkezdenem, s nem csak úgy in medias res a közepébe vágva. Ahhoz, hogy tudd, mit miért csináltam, tisztában kell lenned a gyerekkorommal, a traumáimmal, a belsőmmel. Egy utazásra hívlak. Kicsit lehetsz lelki patológus. Nem a testemet kell felszakítanod ahhoz, hogy lásd a szerveimet, hanem a lelkem burkát kell átlépned, hogy megvilágosodjak előtted. Te. Igen, Te, aki most ott ülsz és olvasol, közben rágcsálsz valamit, vagy rágyújtasz egy cigarettára, nem fogod megérteni. Sajnálkozol, töprengsz rajta, hol elmosolyodsz, hol pedig a könnyeket morzsolgatod a szemed alatt, esetleg elmormolsz egy jajjszegénygyereket, de sosem fogod megérteni...

            1976. május 14. 0 óra 15 perc. Megszülettem. Írhatnám nagy körmondatokkal, hogy 9 hónapnyi kényelem és nyugalom után átléptem azt a küszöböt, ahol sosem lesz már olyan kényelem és nyugalom, mint ami eddig körülvett. Vagy írhatnám azt, hogy drága anyám, ezen a napon keserves kínok közepette egy kisváros szülészeti osztályán életet adott nekem. De nem írom. Egyszerűen csak megszülettem. Ugyanolyan egyszerűen, mint ahogy megfogantam, vagy ahogy az egész életemet éltem. Ekkor kezdődött annak a könyvnek az első sora, amiben a sorsom volt leírva. Az első mondat körülbelül ez lehetett: „S leejté őt a bába, gyenge teste esetlen hullá a földre...” Merthogy így történt. A nagy ijedtségen kívül semmi maradandó károsodás nem ért, mármint ami a külsőmet illeti. Nem lettem béna, merthogy nem így folytatódott az a bizonyos Nagykönyv.

            Hogy a történetet folytatni tudjam, be kell mutatnom a családomat, csak így fogjátok megérteni sorsom további alakulását. Édesanyámról nem sokat írok, hiszen rajta igazán nem múlott semmi. Csendes, szerény asszony lévén nem szólt bele tábornok apám nevelési elveibe, hiszen tudta, hogy kevés lenne az ő szava egy ilyen határozott, akaratos és önző katonáéval szemben. Érdekesnek találom, hogy ez a férfi - akiben ennyi év alatt szikráját sem találtam a szeretetnek – úgy érezte, hogy sokkal alkalmasabb a nevelésre, mint egy anya, akinek az ösztönei rengeteget segítenek ebben az embert próbáló és kétségkívül legnehezebb feladatnak a megoldásában. Úgy gondolta, hogy mivel fia született, egy férfi a legalkalmasabb a nevelésre, hiszen „Katona lesz ez, mint az apja.”, s mint ilyen, idejekorán meg kell kezdeni a felsegítését az ehhez vezető első lépcsőfokra. Kicsit úgy érzem magam, mintha a régi Spártában lennék, ahol evidens volt, hogy a fiúgyerekek katonák lesznek, hiszen ez az állam, a nép, a család és a hagyomány akarata. Az első pofonját akkor kapta meg, amikor életében először ő jött értem az óvodába. Én is ekkor kaptam az elsőt. Történetesen a tábornok úr a csoportszoba ajtaján belépve nem azt látta, hogy gyermeke háborúsdit játszik a többi gyerekkel, hanem a babházban ül Anikóval és buzgón öltözteti a hajasbabát. A történethez hozzátartozik zárójeles megjegyzésként, hogy ha működhetett volna a kommunikáció a két szülő között, édesapa hamarabb rájöhetett volna, hogy kisfiát a fiús dolgok egyáltalán nem érdeklik, hiszen anyuka ezt már a beiratkozás napjától pontosan tudta, más kérdés, hogy otthon nem merte vagy nem akarta tálalni ezt az édesapának. A csoportszobában még kedves volt, talán meg is dicsérte a baba ruháját, de amint kettesben maradtunk kitört a fortyogó vulkán. Ütött számolatlanul, nem nézve hogy hova, csak ütött, ahol éppen elérte a testemet, mellé pedig fennhangon üvöltötte: „Az én fiam nem fog többé babázni.” Valóban nem babáztam többé. Onnantól kezdve nem szerettem óvodába járni, s bevallom többet voltam otthon, mint ott, persze betegség miatt. Érdekes az emberi szervezet. Védekezik. Attól a naptól kezdve körülbelül havi 2-3 alkalommal voltam beteg. Hol mandulagyulladásom volt, hol megfáztam, hol minden különösebb ok nélkül belázasodtam. Az orvos végülis kitalálta, hogy az érzékeny immunrendszerem nem bírja még a közösséget és eltanácsolt az óvodától. Mielőtt az általános iskolába mentem volna, előzetesen egy kivizsgáláson kellett részt vennem, hogy biztosak lehessünk abban, hogy megerősödött annyira az immunrendszerem, hogy ne kapjak el minden lehetséges fertőzést az osztálytársaimtól. Ezer szerencse hogy minden rendben volt, mert később nagyon szerettem iskolába járni, sajnáltam volna, ha kimarad az életemből. Voltak barátaim, de köztük is a legjobb a már említett Anikó. Apám ezt sem nézte jó szemmel. Szerinte fiú és lány között nem létezik barátság és a nők csak egy dologra valóak, ezért Anikó nem jöhetett át hozzánk, csak az iskolában lehettünk együtt, ellenben Péter, bármikor jöhetett, amikor csak kedve tartotta, apám még hívta is. Péter eleven volt, nagyszájú és vad. Eleinte idegesített, de aztán 7.-8. osztályban vonzott mindez. Kezdtek megjelenni rajta az első szőrszálak, kezdett markánsabb, férfiasabb lenni. Sokszor elnéztem őt nyáron a strandon, amikor egy szál fürdőnadrágban állt előttem. Kívántam. Talán ez volt az első szexuális jellegű megmozdulás bennem. Természetesen sosem beszéltem neki erről, viszont amikor ő a lányokat mustrálta, akkor sem lelkendeztem, nem rejtettem véka alá, hogy nem érdekel a szex. Kevés olyan eset akadt, amikor nálunk teljesen üres volt a lakás, de arra a délutánra ez a bejegyzés áll a Nagykönyvben: „S ember nem találtatik a hajlékban, ahol a két férfiú délutáni sziesztára tér.” Anyám a nővérét látogatta meg a fővárosban, apám pedig vidéken volt munkaügyben, mindketten csak estére voltak várhatók. Péterrel rengeteget beszélgettünk, majd előkerültek apám NDK-s pornómagazinjai. Nézegettük a képeket, Péter a csajokról ábrándozott, én pedig a fiúkat néztem, persze titokban. Először csak néha kapott a nadrágjához, mintha viszketne neki, aztán már egész hosszan dörzsölgette, végül elővette hímtagját, maszturbálni kezdett. Az újság már nem érdekelt, csak az, amit Péter csinál és amitől egyszerre vert ki a víz és futott végig rajtam a hideg. A következő pillanatban már csak azt észleltem, hogy a kezemben van és Péter nagyot élvez, egyenesen a tenyerembe. Ekkor lépett be az ajtón apám. Nem tudom hogyan, de Péter szinte azonnal eltűnt, mintha szublimált volna a hirtelen sokk hatására. Ott álltam nedves kézzel, tele szégyennel gyilkos tekintetű apám előtt.

- Szóval ezt kell megélnem?! Erre kell hazajönnöm?! A fiam köcsögösködik. Ugye te akartad? Te vetted rá szegény gyereket erre az ocsmányságra?

Nem várta meg amég válaszolok, rugdosni kezdett. Talán a harmadik után már nem is éreztem a fájdalmat. Nem akartam menekülni, nem kiabáltam, nem sírtam, valami megszakadt bennem. A kórházi ágy mellett, ahol magamhoz tértem, anyám zokogott. Semmim nem fájt, az sem fájt, ami történt, egyedül az fájt, hogy így látom őt. Amikor a zárójelentést megkaptuk, megjelent mellettünk egy nő, aki beinvitált egy orvosi szobába, majd közölte, hogy ő a helyi gyámügyi előadó és el kell mesélnem, hogy hogyan történt a baleset. Baleset??

- Meséld el, kisfiam, hogy estél le a tetőről. Nem kell félned semmitől. – szólt anyám.

Leestem a tetőről? Hirtelen beugrott egy kép: apám térdel mellettem zokogva a padlásfeljáró előtt és miközben a fejemet simogatja, azt mondja: „Nem lesz semmi baj, kisfiam, mindjárt megjön a doktor bácsi.”

- Nem emlékszem semmire. – mondtam. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik a valóság és melyik a fikció. Hazaengedtek. Ezentúl azt a férfit láttam magam előtt, amelyik zokogott, simogatott és nyugtatott.

Miközben a kórházban voltam, otthon megbeszélték, hogy nem folytathatom a tanulmányaimat a helyi iskolában, helyette találtak nekem internátust 150 km-re a városunktól. Eleinte azt hittem belehalok, de a mai eszemmel tudom, hogy ez a legjobb dolog, ami akkor történhetett velem. Természetesen a szigorú rendtől, fegyelemtől, a rideg paptanároktól eleinte nagyon szenvedtem, de kénytelen voltam megszokni, más választásom nem volt. Az osztályfőnökünk, János atya volt a kedvenc tanárom, aki irodalmat és művészettörténetet tanított és annyira fiatal volt, hogy talán ezért is közelített hozzánk másképp, mint a többi tanár. Olyan átéléssel tudott írókról, költőkről, festőkről, letűnt korokról beszélni, hogy az ember maga elé tudta képzelni a poros padlásszobát, ahol a gyönyörű kép készült, vagy a csodálatos kastélyt, ahol a vers született. Hogy ne őrüljek meg a szürke katolikus falak között, segíteni kezdtem az alsóbb osztályokban. Szívesen korrepetáltam a kicsiket, vigyáztam rájuk, még a nevelő távol volt. János atya számára ezek az „önfeláldozó cselekedetek” példaértékűek voltak, s egy-egy simogatással, kedves szóval jutalmazta őket, melyek annyira idegenek és ismeretlenek voltak számomra. Egy délután, dolgom nem lévén a kertben ültem egy padon. Nem volt túl jó kedvem, hiányzott anyám és kezdtem besokallni ettől a sivárságtól. János atya mellém telepedett. Eleinte szótlanul ültünk egymás mellett, majd mélyen a szemébe néztem. Volt benne valami emberi, valami, ami távolra vitt az internátus falaitól, távol a gyerekkoromtól, valami megnyugtató csillogás, ami megértést, őszinteséget és szeretet sugárzott. Rámosolyogtam.

- Örülök, hogy én láthatom az első mosolyodat ezek között a falak között.

- Nem könnyű.

- Nekem sem, hidd el. Látsz, de nem látsz belém. Van bennünk valami közös. Mindketten idemenekültünk. Te az édesapád elől, én pedig a sorsom elől. Istenben találtam meg a megnyugvást.

- Én nem menekülök. Engem idehoztak, nem volt más választásom.

- Véletlenek nincsenek. Téged Isten küldött ide.

- Ne haragudjon tanár úr, de én nem hiszek ebben.

- Akkor miben hiszel?

- Semmiben.

- Akkor elveszett ember vagy. Minden embernek kapaszkodnia kell valamibe vagy valakibe. Van, aki önmagában hisz, van, aki másokban, van, aki Istenben, de muszáj megtalálnia azt, ami vagy aki életben tartja, aki nap, mint nap biztosítja arról, hogy érdemes volt felébrednie, hogy hasznos porszem ebben a végeláthatatlan univerzumban.

- A sorsban hiszek, a Nagykönyvben.

- Na, látod?! Mégis van valami.

Ettől kezdve mindennap szánt rám néhány percet. Volt, amikor az udvaron sétáltunk, volt, amikor magával vitt a városba és volt, amikor a szobájában fogadott. Elkezdtem hinni benne is. Már nem éreztem üresnek és szürkének az épületet, volt színe. Apámként szerettem és tiszteltem.

            Már kezdtek begyógyulni azok a sebek, amelyeket az igazi apám ejtett a lelkemen, amikor elérkezett a nyári szünidő. Az évzáró mise után még sétáltunk egy hatalmasat János atyával és ez ellátott annyi erővel, hogy újra szembesülni tudjak a múltammal. Amikor elbúcsúztunk azt mondta:

- Kisfiam! Ha valami rossz történik veled, mindig gondolj arra, hogy nem az a perc az utolsó és minden rossz után valami egészen jónak kell történnie. Ha bármi rossz történik veled, nálam mindig menedéket találsz.

Ahogy hazaértem megdöbbenve tapasztaltam, hogy idegennek érzem magam a saját otthonomban, apámat és anyámat pedig ugyanolyannak láttam, mint a zord paptanárokat az internátusba kerülésem napján, pedig próbáltak kedvesek lenni. Még apám is megerőltette magát és legszebb mosolyát küldte felém, de már nem tudtam hinni benne. Körülbelül a tízedik perc után bejelentettem, hogy meglátogatom a régi osztálytársaimat.

Legelőször természetesen Anikóhoz mentem, akit bármennyire is tiltottak tőlem, sosem tudtak teljesen elűzni mellőlem.

            Kicsit korábban értem haza a látogatásból, mint ahogy terveztem. Ahogy az ajtóhoz értem, beszédfoszlányok ütötték meg a fülemet.

- Értsd meg. Szeretem én a magam módján, de nem tudom elviselni, hogy ilyen. Nem tehetek róla.

- Lehetne rosszabb is. Nem gondolod? Hiszen egészséges.

- Ezt nevezed te egészségesnek? Egy torzszülött.

- Nem, nem az. Erről senki nem tehet.

Tehát így állunk. Az apám nem tud elviselni. A beszélgetés folytatásában kifejtette, hogy látni sem bír és nem hajlandó egy fedél alatt élni velem. Észrevétlenül összecsomagoltam a maradék cuccomat és útra keltem. Nem tudtam, hogy az internátusban mi fogad majd, de bíztam benne, hogy maradhatok. Emlékeztem, hogy egy pár növendék bent maradt a nyári szünetre, talán én is lakhatok ott.

- Szervusz, fiam. Isten hozott. – köszöntött János atya és megkönnyebbültem, amikor nem kérdezősködött. Megsimogatta a fejemet, rám mosolygott és távozott.

Hetek teltek el anélkül, hogy a szüleim kerestek volna. Egy este János atya kopogott be hozzám. Csendesen leült az ágyam mellé, vett egy nagy levegőt, megfogta a kezemet és így szólt:

- Kisfiam, nagyon erősnek kell lenned. Édesanyád visszaadta lelkét a teremtőnek. Ma reggel elhunyt.

Nem is értettem pontosan a szavait. Csendben feltápászkodtam és kábultan kirohantam az internátusból. Nem tudtam, hogy hova megyek, csak rohantam, rohantam előre, amég a lábaim bírták. Nem sírtam. Nem jöttek könnyek a szememből, csak valami számomra teljesen ismeretlen hangon nyöszörögtem. Berohantam a falu határában található erdőbe. A kísérteties sötétben minden fának láttam az arcát, kedvesen mosolyogtam rám, a bokrok pedig gúnyosan kacagtak. Megbotlottam. Odakúsztam a fa tövéhez és imádkozni próbáltam. Életemben először szólítottam Istent. Nem felelt. Nem is tudom miért hittem, hogy válaszolni fog. Nem is értettem az egyházat, a papokat, az internátust, hogy miért szólnak egy olyan lényhez, aki nem válaszol. Egy kemény fadarabot találtam, amivel végső elkeseredésemben nyiszálni kezdtem a csuklómat. Értékeltem az életemet. Végig gondoltam, hogy mi fontos számomra és arra a következtetésre jutottam, hogy már semmi. Az anyám volt fontos, de ő is cserbenhagyott. A kitartó nyiszatolásnak köszönhetően meleg vér csorgott a tenyerembe. Behunytam a szememet, próbáltam átaludni magamat a halálba.

- Kisfiam. – hallottam egy hangot valahonnan a távolból. Messziről, mintha egy templom visszhangjából érkezett volna felém. Kinyitottam a szememet. Minden fehér volt körülöttem. Nyugtáztam magam, hogy ez a mennyország és a teremtő szól hozzám éppen.

- Kisfiam. – hallottam újból a hangot. Kellemetlen csengése volt. Mintha az ördög szólt volna hozzám.

- Kisfiam, hogy tehettél ilyet? – Ismertem fel az apám hangját. Ránéztem. Ott ült a kórházi ágy mellett talpig feketében, összerogyva, mintha legalább tíz évet öregedett volna és a kezemet fogta. Elhúztam a kezemet. Döbbenten nézett rám.

- Mi a baj, kisfiam? Nem ismersz meg?

- De igen. Éppen ezért húztam el a kezem. Nézz magadba. Az életem során soha egyetlen jó szót, vagy bíztatást nem kaptam tőled. Mindig bántották, kitagadtál, undorodtál tőlem. Szerinted én tehetek erről? Szerinted jó nekem így? Hányszor kívántam, hogy csak egyetlen napig élj az én bőrömben, hogy megtudd mennyire utálom magam ezért, hogy téged is mennyire gyűlöllek, hogy csak egy buzit tudtál összehozni. Most azt kérnéd tőlem, hogy kezdjünk mindent elölről? Szerinted az olyan könnyű? Ennyi szenvedést egy csapásra elfelejteni? Hol voltál akkor, amikor mellettem kellett volna lenned? Hol voltál akkor, amikor egy apai jó szóra lett volna szükségem? Magunkra hagytál minket. Szerinted milyen családfő az, akitől rettegnünk kellett? Én ilyen vagyok, igen. De úgy gondolom, hogy kettőnk közül nem én vagyok a szörnyeteg.

Nem szólt semmit, nem üvöltött, nem ütött meg. Szép csendben felállt és elmenekült az igazság elől.

Sírva fakadtam. Most jött ki rajtam minden fájdalom, amit eddig könnyek nélkül cipeltem. János atya nyitott be és ült le mellém. Ismét nem kérdezett semmit, csak leült és mosolyogva nézett rám.

- Drága fiam! Mindent meg fogunk oldani és ígérem neked, hogy mostantól nem kell többé szenvedned. Mindent meg fogok tenni azért, hogy pótoljam azt, ami eddig hiányzott az életedből.

Egyszerre minden fájdalom eltűnt belőlem. Megszűnt a múltam és már csak a jövő iránti kíváncsiságom dolgozott az elmémben. Valahogy így hangozhatott ez a sor a Nagykönyvben:

„S szolgámat küldém hozzá, hogy beteljesítse akaratomat, hogy megmutassa néki hogyan kell élni.”

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.