A vágy, hogy felfedezzelek sokkal erősebb volt a logikus érveknél, hogy biztonságra és stabilitásra van szükségem. Amikor megjelentél mindent elvesztettem abból, ami emberré tett, csak a cél lebegett előttem: szeretni téged. Amikor megjelentél mindent elvesztettem abból, ami emberré tett és megnyertem minden képességet ahhoz, hogy veled újra embernek érezhessem magam.

            Olyan voltál akár az ősz. Megjelentél és én lehullattam magamról mindent, hogy ha majd melletted kitavaszodik, legyen mire visszanöveszteni azokat a tulajdonságaimat, amivel boldoggá tehetlek. Egy kicsit meghaltam, mint a természet. Csak Te dobogtál a szívemben, csak Te voltál vér az ereimben. Összeforrt veled a világ.

            Attól a perctől megszűntem én lenni, mintha a kábulattól nem emlékeznék rá, hogy valaha nélküled léteztem. Igen! Azt hiszem abban a percben születtem meg ténylegesen, de Te nem az anyám voltál, hanem a szülész orvos, aki először érintette meg bársonyos ujjaival az új életet.

            A puszta tudat, hogy létezel, elég volt ahhoz, hogy újra kitárja szárnyait a Nap és a melege magához szorítson egy viharos, szürke hétköznapon. Belegondoltál abba, hogy egy napon már csak egy emlék leszek majd az agyadban elraktározott milliónyi információ között? Sosem gondoltad volna, hogy atombombaként robbantják szilánkokra a közös életünket és mi, akár a halottak, már csak egymás emlékeiben fogunk élni. Egy leszek a kedvenc gyerekkori játékoddal, egy a boldog nyaralásokkal, ugyanolyan tárgyszerű leszek, mint az első elégtelened az iskolában. Vajon emlékszel még a szemem színére, amit oly sokszor néztél perceken keresztül és amiben megláttad új önnönmagad?

            Nem akarok úgy elmenni ebből a világból, hogy pár könnycseppet ejts csak értem. Minden sejtemmel tudni akarom, hogy velem együtt meghaltál Te is, hogy nem tudsz a lényem nélkül boldogulni a világban.

            Nem kellett volna másokra vesztegetnünk az időnket. Nem kellett volna töprengenünk azon, hogy megérdemeljük-e a boldogságot. El kellett volna hinnünk, hogy az élet a barátunk és nem az ellenségünk. Ezüsttálcán kínált minket minden jóval, de túl szemérmesek voltunk, hogy elfogadjuk, pedig egyszerűen csak oda kellett volna nyúlnunk, elvenni amit kívánunk és aztán hosszasan emészteni.

            Azt hiszem ez a földi játék túl rövid ahhoz, hogy bizonyosságokat keressünk azokra a balga kérdésekre, amivel önmagunkat próbáljuk megerősíteni abban, hogy egymásra vártunk. Azt hiszem ez a földi játék túl hosszú ahhoz, hogy a napokat számoljam addig még vissza nem kaplak.

            Most elindulok és megkeresem az utat feléd. Tudom, hogy arra van, amerre a legmagasabb hegyek törnek ki a földből, arra, amerre a legvérszomjasabb vadállatok ontják ki az arra járók vérét, de végigmegyek az úton, mert tudom, hogy mire odaérek, képes leszek elfogadni, értékelni, élni...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.