Zsúfolásig tele volt a busz. Amikor egy-egy megállóban kinyílt az ajtó, úgy éreztem, hogy magával sodor a leszálló tömeg. Hiú remény volt azt hinnem, hogy ezután majd több helyen lesz, hiszen majdhogynem dupla annyian szálltak fel, mint le.

            Már-már a rosszullét környékezett a kialakult légszomj miatt. Nem vagyok klausztrofóbiás, de ez már túlzás volt. Hogy eltereljem a figyelmemet – lehetőségeimhez mérten – bámészkodni kezdtem. Mindig is szerettem emberek között lenni. Csodálatos érzés felfedezni, hogy nem egyedül vagyunk ezen a világon és, hogy megannyi színes csoda vesz körül minket. Hiába volt tömeg a buszon, nem tudtam volna rámutatni két olyan emberre, akik között hasonlóság lett volna. Nem tudnék még egy olyan helyet mondani, ahol ennyire vegyes korosztály gyűlik össze. Itt volt a pár hónapos csecsemőtől az aggastyánig mindenki és látszólagos békességben megfértek egymás mellett. Az arckifejezések is teljesen különbözőek voltak. Egy fiatalabb – talán a húszas éveinek végén járó – hölgy ábrándos tekintettel nézett ki a homályos ablakon. Amott az az idős néni megmagyarázhatatlan bölcsességgel a szemében pillantott körbe a tömegen, egy csecsemő pedig semmibe vesző tekintettel bámult át a fejem felett. Most az idős néni és a csecsemő arcát hasonlítottam össze magamban. Egy kisemberét, akinek tiszta kis lelke nem retten meg a zord világtól. Naiv bizalommal néz az emberek szemébe és nem hiszi róluk, hogy gonoszság bujkálhat a lelkükben. A néni pedig, nos a néni, egy teljesen más világ. Szemében a megélt, átélt, esetlen túlélt tapasztalatok bölcsessége csillog. Szeme sarkának mély barázdáiban a nyomor, a fájdalom, a sors kegyetlen csapásainak szarkasztikus vigyora ül. Ő már senkiről nem feltételez semmit. Elfogad mindent és beletörődik. Ugyan mit számít a gonoszság az emberek lelkében a háborúk borzalmaihoz képest? Mit számít a másság, a prostitúció vagy a származás a kegyetlen, vérengző mészárlásokhoz képest? A csecsemő számára még újdonság a nap szikrázó fénye, neki még „alanyi jogon jár”. A néni számára már ajándék minden pillanat, amikor a nap lágyan megcirógatja megfáradt arcát. A kisbaba a hűvös szellő borzongató érintésétől reszket, az idős hölgy valahonnan legbelülről, egészen a csontjai mélyéről érkező feszültségtől.

            A busz ismét megáll. A néni leszáll és olyan ismeretlenül, ahogy megpillantottam, ugyanolyan idegenül távozik. Ahogy követem apró, bizonytalan lépteit amíg el nem tűnik a forgalom sűrű mocskában, a kipufogó gázok sűrű függönye mögé, érzékelem a különbséget. Már nem idegen többé. Összeköt minket egy fojtogató utazás élménye és a köré szőtt gondolataim.

            Egy párocskát pillantok meg, két szelíd tekintetű fiatalt. A csecsemőt nézik, s olykor-olykor egymásra pillantanak ugyanolyan őszinte mosollyal, mint amilyennel a kisded tekint rájuk. Valahonnan a testük legmélyéről megszólal az ősi termékenységi ösztön buja, búgó hangja. Érzem ahogy a gondolataik pattogó szikrái eggyé forrnak és ugyanazt gondolják a jövőről. Tervezgetnek, ábrándoznak, minduntalan visszakalandozva arra a csöppnyi kis teremtésre, aki ott nézelődik édesanyja biztonságot nyújtó ölelésében és aki valakinek eldöntötte a jövőjét.

            A következő megállóban leszáll a jövő nemzedékének egy falatkája és – mivel talán még nem halt ki az emberség – a fiatal párocska segít letenni a babakocsit a zsúfolt buszról. Mire visszaszállnak, már egy srác ül a helyükön. Kapzsi patkányként használta ki az alkalmat, amég a fiatalok nem figyeltek és bekebelezte az egyetlen szabad üléspárt. Egészen furcsán fest. Szög egyenes haja eltakarja fél arcát. Olyan érzésem van, mintha egy ifjú kalózt látnék magam előtt ülni, igaz a kalózok a pipájukat rágták, ez a fiú pedig rágózik. Hangos csámcsogások kíséretében hatalmasra tátja a száját, ezáltal látni engedi a rózsaszín gumidarabot és szinte érzem a saját számban az ízét. Édes eper ízéhez egy csipetnyi nikotin keveredik, ami fenekestől felforgatja a gyomromat és émelyegni kezdek. Akaratlanul is megindul a nyálelválasztásom. Most veszem észre, hogy a fiú tele van piercingekkel. Elképzelem, ahogy kilyukasztották a szemöldökét, az orrát, a szája szélét és a nyelvét. Szinte a saját testemen érzem a fájdalmát. Unottan bambul a világba. Talán nem is ebbe, sőt biztosan az önmaga által megteremtett valóságban él, ahol talán olyan cifra külsejűek az emberek, mint ő maga. Felmerül bennem a kérdés, hogy ez a tejfeles szájú ifjú ismeri-e önmagát. Van-e célja, vannak-e álmai? Tisztában van-e azzal, hogy mik az értékei ennek az önmagát felfaló, mohó világnak? Hirtelen egy kaméleon képe ugrik be. Minden helyzetben más a színe. Amikor védekezik, eltorzul. Ugyanúgy torzul el, mint ahogy ez a fiú. Ő is védekezik. Védekezik azzal, hogy harcol az általánosan elfogadott szabályok ellen. Védekezik azzal, hogy – talán – senkinek nem mutatja meg az igazi arcát. Most újra a piercinget nézem. Fájt neki, de lehet, hogy nem a testének okozta vele a legnagyobb fájdalmat, hanem a lelkének. Fájt neki, hogy fel kell adnia önmagát, hogy másoknak megfelelhessen. Fájt neki, hogy el kellett torzítania babaarcát, hogy kelendőbb legyen. Már nem volt furcsa madár számomra. Beleláttam a lapjaiba és már tudtam, hogy nem ellenünk, hanem önmagáért ilyen cifra.

            A következő pillanatban hatalmas rázkódásra eszméltem, majd hirtelen csönd és sötétség. Súlyt éreztem magamon és olyan volt, mintha feküdtem volna. Megpróbáltam kinyitni a szememet. Felfordult a világ. Ami eddig megszokott volt, az most átváltozott. Mosolyogtam, amikor felismertem, hogy hanyatt fekve utazom és a busz nem a kerekein, hanem az ablakain gördül, az emberek pedig nem egymás előtt vagy mögött, hanem egymáson ülnek. Iszonyatosan fájt a lábam és egy nagydarab pasas pont azon ült. „Kérem, legyen szíves leszállni rólam!” – adta ki a parancsot az agyam a számnak, az viszont nem engedelmeskedett. Nem nyílt ki, nem adott hangot és nem formált szavakat. Valami forró csorgott végig a fejemen, de a kezem nem engedelmeskedett, nem nyúlt oda és nem tárta a szemem elé, hogy megvizsgálhassam mi az. Hatalmas fájdalom dübörgött végig a gerincemen, mint egy megvadult ménes. Nem mozdult semmim. Érzékeltem a zajokat. Halk nyögdécselés, sírás, kiabálás, sikoltás, fájdalmas hörgés, mint egy kortárs hangversenyen, ahol nem lehet pontosan kivenni a zene mondanivalóját, csak összefüggéstelen rezgések érkeznek a zenekar felől. „Fázom!” – közölte a bőröm az agyammal. Próbáltam körbenézni. A piercinges fiú nem messze feküdt tőlem. A rágógumi a szája mellett a földön vörös vérben ázott. Nem mozdult. Most láttam csak igazán az arcát, ahogy a haja elsimult az arcából. Szép volt. Valóban szép arcú fiú volt. „Volt!” – hasított belém a felismerés. De hiszen mi karamboloztunk, az a fiú meghalt és én is haldoklom. „Valaki, kérem szépen, valaki hívjon segítséget!” – most már úrrá lett rajtam a pánik. Téved, ha valaki azt gondolja, hogy a haldoklónak a halála előtt még lepereg élete filmje. Nekem nem pörgött le. Viszont újra gondoltam az idős nénire, a csecsemőre, arra a lányra, aki kétségbeesetten futott a busz után, végül lekéste. Szerencsések, ők túlélték. Lehet, hogy a roncsban is vannak még túlélők. A párocska, akik elől a rágós fiú elvette a helyet, ott feküdtek közvetlenül a srác mellett. A lány zavaros tekintettel nézett körül valami támpontot keresve magának, latolgatva a túlélés esélyeit, a fiú pedig ájultan hevert mellette, de nem halt meg, még mozgott a mellkasa. Veszettül fáztam. Lehet, hogy a közelgő halál szelét éreztem és nem is a hideg szellőt? A távolból szirénák sírását hallottam. „Megmenekültem!” – villan át az agyamon. „Már csak egy kicsit kell kibírnod!” – bíztattam magam. Még hallottam, ahogy a tűzoltók kopácsolnak, próbálták feltárni a busz ajtaját. Száraz volt az ajkam és talán el is haraptam picikét. Sós volt a vérem. Láttam, ahogy a kövér pacákot leemelik rólam, de nem éreztem magam könnyebben. Megragadták a lábamat, de nem éreztem azt sem, csak láttam, ahogy a tűzoltó, bíztató tekintettel kiemel a roncsból. A hordágyra tettek. Akkor már nem fájt semmim. Eufórikus boldogság járta át a testem. Sötét volt, nem láttam semmit, de csodálatosan éreztem magam. Már nem féltem, minden olyan biztonságosnak tűnt. A nagy feketeség szinte pillanatok alatt vált éles fénnyé és én úgy éreztem magam, mint aki újjá született. Megérkeztem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.